Azt kérdezi az óriásplakát, belesugallva az ájultan rábámuló magyar állampolgár agyába, hogy ezt voltaképpen ő gondolja: „Nyithatok cukrászdát Bécsben?” Ezt követően a kék háttéren (lásd: kék kísérleti periódus) derengő hatalmas fehér felirat válaszol reá: „Igen”.

Ezt így kell érteni: „Igen, te ostoba magyar, te nyithatsz cukrászdát Bécsben. Mi megválaszoljuk kérdéseidet, s mivel tudjuk, hogy évtizedek óta ez volt a legnagyobb gondod, mihez képest a Medgyessytől kapott 19 ezer forintod, a rossz nyugdíjad, a romló egészséged, az alacsony életszínvonalad, a drogos gyereked, a kátyús utakon lerobbanó autód, a csalódásaid mind semmit sem számítanak, mert csak egy dolog kínozott reggeltől estig, mióta a Gorenjét hazahoztad a Trabantod tetőcsomagtartóján az útközben szívelégtelenségben elhunyt nagymama valutakeretét is felhasználva, hogy mikor nyithatsz cukrászdát Bécsben… Hát nyithatsz, te tahó, miért ne nyithatnál, pénz kérdése az egész…”

Olyan vérforraló ez a pimaszság, hogy már szinte szép. Az embernek kedve támad rálicitálni: „Hány cukrászdát nyithatok Bécsben?” Esetleg így: „Nyithatok Bécs mellett Párizsban, Madridban és Berlinben is cukrászdát?” Vagy így: „Jaj, de izgulok, egészen megzavar ez a nagy lehetőség, nyithatok a cukrászdák mellett egy… egy kávézót is? Igen? És szállodát is nyithatok? Igen? És… és… és nyithatok akár egy nagy… nagy… nagy izét… egy főpályaudvart is?„

„Igen, te hülye magyar – válaszolja bölcsen, kifinomult aljassággal, mint egy gondosan ápolt ávéhás főtiszt, az óriásplakát. – Igen, te ősember, nyithatsz. Azt nyithatsz, amit akarsz, te bunkó. Ha van rá pénzed.”

És hozzáteszi – mármint a hirdetés -, mert az emberi aljasságnak nincsenek határai, hogy „A tőke szabad áramlása minden uniós állampolgár számára biztosítja azt a jogot, hogy szabadon alapíthasson vállalkozást bármely tagország területén. Sőt, a Magyarországon bejegyzett cégek bármely más EU-államban is végezhetnek gazdasági tevékenységet.”

Ez azért pofátlanság, mert a magyar átlagjövedelem hatoda az uniós átlagnak, minek következtében egészen bizonyosan kizárható, hogy a magyar választópolgárok tömegesen rohannának Bécsbe cukrászdát nyitni, amelynek költsége a dolgok logikája szerint úgy a hatszorosa az itteninek… és tegye most a kezét a szívére az olvasó: az elmúlt nem egészen egy évben, mióta ezek a kretének… hány cukrászdát nyitott idehaza?

Ami miatt az egész csatlakozásos reklámtársaságot tulajdonképpen a földdel kéne egyenlővé tenni és jó vastagon beszórni EU-konform sóval, az a reklámszöveg duplafenekű hazugsága, mert az hagyján, hogy a Gresham hősét és néhány elvbarátját leszámítva nem túl sokan vehetők számításba mint olyan agresszív hódítók, akik kellő tőkével rendelkeznek ahhoz, hogy a bécsi cukrászdapiacot megrengessék, fordítva azonban másként áll a helyzet.

Ha a hirdetést úgy olvassuk, ahogy értelme van, akkor ez bizony azt jelenti, amit részben már ma is jelent, hogy a csatlakozást követően nemcsak mi mehetünk oda, de ők is jöhetnek ide. Nekünk nincs pénzünk, de szeretjük a sütit, azaz van piacunk. Nekik van pénzük, de már mindenki torkig ette magát, vagyis nincs piacuk. És jönnek ide „gazdasági tevékenységet folytatni”. És padlóra verik a magyar kis- és középvállalkozót.

Ekképpen. Bemegy az EU-komisszár mondjuk a Daubnerhez és azt mondja neki: Daubner úr, lehet, hogy maga a legjobb Pesten, de az uniós előírások szerint a boltját most szépen becsukjuk. És becsukja. És jön helyébe egy holland, egy dán és egy norvég cukrászdás. Nem lesz olyan jó, drágább is lesz, viszont EU-konform.

Makón pedig azért nem lehet majd disznót vágni, mert az otthoni disznóölés sem EU-konform, ahogy a moslékkal való etetés, az otthoni pálinkafőzés, a libatömés, a háztáji baromfitartás, a hordóból való borszivattyúzás, az úgynevezett lopózás, a húsvéti locsolkodás és a mákos nudli sem. De azért Európa ennyire nem romlott, mint ez a plakát. Ez itteni aljasság. Bár, szerencsére, nem magyar. Csak kommunista.