Diárium
Az ember karantén idején többet olvasgat, mint egyébként. (Ezt kissé röstelli is.) Ebéd után Mindszenti Gábor – más említésekben Gábor diák – „Diáriumát” tanulmányoztam „öreg János király haláláról”.
Gábor diák Szapolyai János életének végső szakaszáról írt visszaemlékezéseket, melyekbe most nem mennék bele, pusztán csak kiemelnék egy részt.
„Másnap, vasárnap, urunk őfelsége Izabella asszonnyal szentmisét hallgatván az nagy templomban, áhétatosan imádkoztak vala; de asszonyunk királynénk Jaksith Ilona asszonyommal őkegyelmével elébb mene ki az templomból, nagyon lévén már akkor viselős, és tovább az térdeplést, imádkozást ki nem állván. Kísérte vala ki asszonyunkat királynénkat cancellarius Verbőcz uram és Eszek uram, kik midőn kimennének az templomból, és az sok nép látná királyné asszonyunkat jőni, nagy örömhang lőn és kiáltás, mondván: »Adja isten, hogy legyen magyar hazánknak magyar királyfia; ne szoruljunk más nemzetre, és ne haljon ki magyar vér!«”
Nos, mára egyfajta gondolkozásbeli sablon lett ismételgetni, hogy a nacionalizmus XIX. századi találmány – mintha az éhség vagy a nemi vágy „találmány” lenne, és előcsalogatásához ideológiai áramlatok kellenének –, és korábban az embernek ez nem volt fontos. 1848. III. 14-én nem számított, és másnap hirtelen fontossá lett. Ez körülbelül annyira valószínű, mint az emberi egyenlőség.
„Legyen magyar hazánknak magyar királyfia; ne szoruljunk más nemzetre.” Tehát az 1500-as évek eleje-közepén ez igenis szempont volt, ellentétben ama feltevéssel, hogy a középkorban mindegy volt, milyen a király – lehetőleg idegen, mert az annál tradíciósabb –, csak a dinasztiahűség a lényeg. (Ezen nem változtat, hogy egyes kutatások szerint Mindszenti Gábor nem létezett, és a szerző Pesti Gábor, kinek latin nyelvű művét az 1700-as évek elején ültették át magyarra.)
Van haszna a „home office”-nak. Az ember mindig újra rádöbben a valóságra, arra, hogy ami nem az emberi természetből indul ki, az hazugság, és bukásra van ítélve.