Az emberség azt kívánja, hogy minden elesettért szót emeljünk. Akiket viszont rendre elfelejtünk, azok a határon túli nemzettársaink. Pedig sokszor vérlázító dolgok történnek velük. Nemrégiben egy kárpátaljai magyar hölgy panaszkodott nekem. Méghozzá egy finom, művelt fiatalasszony, aki nem mellékesen a kinti magyar főiskola tanára. Ráadásul itt, az ELTE egyik doktori programjának keretében posztgraduális doktori iskolába jár. Azaz elitképzésben részesül. Mindez nem számít. Vagyis nem számít a Szabó Ervin Könyvtárban, azaz a főváros legnagyobb könyvtárában, ahonnan a hőn áhított köteteket ki is lehet kölcsönözni. Nos, a kárpátaljai hölgy azért nem teheti be a lábát a könyvtárba, mert nincsen olvasójegye. Miért nincs? Mert semmilyen budapesti illetősége nincsen, ugyanis amikor kéthetente Pesten doktori órákon vesz részt, akkor csupán egy ismerősénél alszik. Ahol ugye nincs bejelentve. Vagyis semmi köze Budapesthez és a főváros könyvtárához, legalábbis utóbbi mindenható szabályzata szerint. Az mellékes, hogy egy pesti egyetemen a magyar elitképzésben vesz részt. Az is mellékes, hogy Kárpátalján magyar nyelven tanítja a fiatalokat a főiskolán. Az is mellékes, hogy magyar az anyanyelve, magyarul gondolkodik és álmodik. Csak az számít, hogy nem pesti illetőségű. Ha mondjuk egy olasz egyetemista az egyik pesti kollégiumban piheni ki esténként a részképzés okozta fáradalmakat, akkor van keresnivalója a Szabó Ervinben. Tisztelem és szeretem az olaszokat, de egy kárpátaljai magyarnak, főleg egy ilyen embernek még több köze van a magyar kultúrához, mint egy magyar szakos olasz egyetemistának. És ez csak a kis magyar jéghegy csúcsa! Elvárható, hogy legalább a magyarországi bürokrácia ne nehezítse meg a határon túli magyarok életét. Az emberség és jól felfogott érdekeink azt diktálják, hogy ne érje többé negatív diszkrimináció őket sem.