Meg tud egy felnőtt ember változni?
Meg tud egy felnőtt ember változni? Ha szembesül a gyengeségeivel és hibáival, ha a barátok tanácsai csontig hatolnak, ha a lelke mélyéig megérti, miben kellene másnak lennie, ha fontossá válik számára, hogy más legyen, meg tudja akkor változtatni magát? Nem új szerepet tanulva, hanem belülről, igazán. Vagy megint ugyanaz az egyenlet eredménye, mint már annyiszor: nem válasz van, csak a válasz felé törekvés, nem megváltozás van, csak a szakadatlan, az egész életen át tartó nekirugaszkodás?
A világ fájdalma
A világ tengernyi fájdalmából mennyit szabad a szívedre engeded? Mindet nem lehet, azt csak a szentek képesek elviselni, bennük abból is a létezés öröme párolódik. Te nemszent összeroppannál a magadra engedett túl sok szenvedés súlya alatt. Teljesen elzárkóznod sem lehet: a világ a fájdalmával is beszél hozzád, és magadat ítélnéd zárkasüketségre, ha nem hallanád meg ezt a beszédet. Mennyit szabad hát? Mennyi az, ami nemesít, és mennyi, ami már megroppant? Mint annyi más kérdésre, erre sincs válasz, csak a válasz felé törekvés.
Az erők eredője
A fizika ismeri, pontosan méri a sokfelé tartó erők eredőjét, megmondja, merre, hogyan mozdul a test, amelyre hatnak. A lélek nem így működik: egy irányba hatók olykor kioltják egymást, kusza, egymással ütköző erők megsokszorozódva repítenek vagy mélybe rántanak. Egy vonzás, egy könyv, egy átmelegedő barátság – váratlanul a magasba emel. S hogy valóság-e ez, vagy az ér-ékek átmeneti csalódása, azt csak az idő mutatja meg.
Metszéspontok
Az egész emberiség múltjának és jövőjének a saját léted által kijelölt metszéspontján élsz. Mögötted, a múltban, a visszafelé haladó idővel szélesedő tömegben őseid, akik benned sűrűsödtek egyetlen emberré. Előtted, a jövőben, az előre haladó idővel egyre szélesedő tömegben utódaid, akikké majd sokasodsz. Ők is metszéspontokká lesznek majd, ahogy őseik is mind azok voltak. Így sűrűsödik a Mindenség külön-külön mindnyájunkba, így tágul Mindenséggé az emberek sokasága.
A magad értéke
Az egyik legnehezebb lecke: ön-magad súlyát, önmagad értékét mérni a többi emberek között. Ismersz nevetséges, bosszantó öntúlértékelőket, és ismersz olyanokat is, akik állandó önalulértékelésben vergődnek. Magadat barátaidon és haragosaidon méred, de bizonyosságot szinte soha nem sikerül szerezned. Talán nincs is rá szükség: mérje magát a munkád, amit kiadsz a kezedből.
Személyiség-szerep
Felnőtt korodra megtanulod személyiségszerep mögé rejteni önmagad. Szerepköröket húzol magad köré, a legkülső szolgál a hétköznapi érintkezésekhez, belsőbbek, igazi énedhez közelebb esőek a barátokhoz, még belsőbbek a szeretteidhez – de a szerep nélküli éned talán soha nem mutatkozik meg senkinek. Vajon milyen lenne egy civilizáció, amelyben mindenki maradéktalanul és teljesen önmagát adná? Boldogabb, mint a miénk, vagy éppen elviselhetetlen?
Tenger
A tenger másféle embert formál, mint a hegyek vagy a síkság. Körülvesz az élet megismételhetetlen gyönyörűségével, alattad, feletted, körülötted simogató, lágy végtelenség – de abban benne rejtőzik a pusztító, fékezhetetlen szörnyeteg is. A tenger békés fatalizmusra tanít: az élet szép, de ez nem rajtad múlik.
Egy másik ember
Be vagy zárva a saját személyiségedbe. Amit néha nem könnyű elviselni. Jó volna a belső személyiség köré egy sokkal érdekesebb, határozottabb, színesebb külső személyiség, amely könnyebben sikerre vinné a belső személyiség vágyait. De az talán már egy másik ember lenne. Mássá lenni, mint aki vagy – azzal ugyan mit kezdenél?
Lélekhagyma
Az emberi lélek a hagymához hasonlít. Apró lélekcsírával jössz a világra, amelyben minden lényeges benne rejtőzik már, de még semmi sem öltött alakot. Ez a csíra talán az a tartalom, amellyel a Mindenségből részesülsz. Az idő telvén a kis lélekcsíra egymásra simuló leveleket növeszt maga köré. A benned születésedkor már meglévő program és a körülmények együttes hatása alakítja ezeket a leveleket erőssé vagy gyöngévé, így növekedsz egymásra boruló, egymásba rejtőző személyiségrétegekből felnőtt önmagaddá. A hagymát nem elfedik a rétegei, a rétegek együtt teszik a hagymát. Hibáid nem elfedik erényeidet, a hibáid és erényeid vagy te magad.
Szerzetesség
Vissza-visszatérő kísértés: elhagyni a világ kakofóniáját, és életedet egyetlen tiszta, nemes dallammá formálni, hívő-hitetlen, magad regulája szerinti szerzetesnek állni. Karthauzi némaságban, kamalduli elzárkózásban, ferences odaadással. De a mindnyájunkban ott rejtőző szerzetes igazi útja nem a menekülésé, hanem a megérkezésé. Aki a világ elől menekül a szerzetesi magányba, a keserűségbe érkezik. Csak aki beteljesülésként érkezik meg oda, az találja meg, amit keres, a harmóniát.
Élmények könyvtára
Nem csak könyvekből, élményekből is könyvtárt gyűjtesz magadnak. Járod a világot, hordod haza az élményeket, némelyiket végiggondolva, másokat, a legtöbbet végiggondolatlan-olvasatlanul, épp csak belelapozva sorolod a többi közé – akár a könyveket. Ahogy öregszel, csillapodik a vágy, hogy újakat szerezz, inkább a rég hazahozottakat veszed le a polcról, és olvasgatod őket növekvő élvezettel.
Kincset találsz
Gondolatjáték, éber álmodozás: kincset találsz. Először csak valami apróságot, bankjegyet, gyűrűt. Ám a gondolatkincs, ha időt engedsz neki, egyre nő, egy táska pénz, régi aranyak, római márványszobor – miért ne lehetne Attila hármas koporsója, egy egész eltemetett város. Csodás képességeid támadnak, ujjaid bizsergésével érzed, hol rejtőznek a föld alatt a kincsek, széttárt karral lépkedsz a mezőn, itt is, ott is jelez kincstaláló érzéked, már nem is magadat, az egész emberiséget ajándékozod meg. Jó érzés megmártózni ebben az álmodozásban, és nem csalódás, inkább felfrissülés marad utána.
Fogságba eső gondolatok
Nehezen viseled, amikor gondolataid újra és újra sérelmek és bosszúságok fogságába esnek, loholnak arra, ahová egyáltalán nem akarsz menni. Pedig nem tehetsz mást, mint hogy utánuk mégy, végigjárod velük az utat, hogy aztán visszatérhess arra az ösvényre, amelyiken elindulni akartál.
Árapály
A lélek, mint a tenger árapálya, egyre emelkedik és süllyed, kiárad és visszahúzódik. Ez az egyik legerősebb a lélek mozgástörvényei közül, és mert a társadalom a lelkek sokasága, a társadalmat is ez az erő kormányozza. A kiáradások és visszahúzódások egyik dimenziója a múlt és jövő. Vannak korok, amelyek szemüket a jövőre vetik, minden törekvésük, hitük és félelmük a jövőre irányul, a jövőbe tekintés a büszkeségük, a múlt felé önkéntes vakságot fogadnak. Az árapály azonban fordul, a jövő elveszíti vonzerejét, zavarossá válik, de felfényesedik a múlt, és a lelkek átmelegedve feledkeznek belé, hogy új hitet merítsenek belőle.
Játszmák
Életünk egymásba fonódó játszmák sorozata, vonzások és taszítások, összhangzások és diszharmóniák keringetnek minket egymás körül, mint valami kusza bolygórendszert, a lélek törvényei szerint. Meggyőzni, legyőzni, magunkhoz vonzani vagy eltaszítani igyekszünk egymást, akaratok, remények és félelmek tolnak a másik felé vagy löknek el tőle. Akarva-akaratlan próbáljuk megismerni a kerengést szabályozó törvényeket, elébük vágva keressük pályánkat, de sokszor megcsal a felismerés. A játszma egyenlege minden pillanatban változik, nyereség és veszteség gyakran önmaga ellentétébe fordul. Marad a szándék tisztasága, nem a nyereséget bizonyossá tenni, hanem önmagunk méltóságáért.
Égi pályák
Ritka tünemény, az élet ajándéka, ha két ember egyformán fontos egymásnak. A legtöbb kapcsolat nem ilyen, az egyik többet ad, a másik többet fogad el. Mint az égi pályák: az égi-testek mind hatnak egymásra, de a nagyobb tömegűnek futását a kisebb kevésbé téríti el, mint ezét amaz. Bolygó-emberek egymás pályáját vonzva-taszítva, eltávolodva-közeledve alkotnak aszimmetrikus rendszereket, hold-emberek keringenek bolygó-emberek személyiség-gravitációjának pányváján, csupán annak árapályát mozgatva tömegvonzásukkal. De néha értelmét veszti a tömegvonzás aszimmetriája, egymásra talált ikerbolygó-emberek alkotnak szimmetrikus égi rendszert, és egymást szorosan tartva futják saját, közös pályájukat.
Erőfeszítés
Megemel, ha egy kapcsolat erőfeszítésre késztet, ha úgy érzed, hogy érte az éned legjavát kell kihoznod magadból. De idővel bele is tudsz fáradni ebbe az erőfeszítésbe. Egyre többször támad fel benned a vágy, hogy végre elengedhesd magad, hogy olyanként szeressenek, amilyen vagy, nem pedig amilyenné lehetnél. És a vágy, mint a víz a hegyek gyomrában, megtalálja a maga útját. Aki a társát jobbá, különbbé szeretné gyúrni – vigyázzon, mert ezzel el is veszítheti.
Világgá menni
A gyerekember bánatában megy világgá, de egyúttal a szivárvány-ívű, határtalan szabadság csábításának is enged. Egész felnőtt életeden át csábít ez az érzés: bánataidat hátrahagyva egyszer igazán, felnőtt módra világgá menni. Átlépni egy másik világba, az áttetszően könnyű szabadságba, ahol el nem fárad, meg nem éhezik az ember, csak gyalogol és csodálja az élet kiáradó szépségét. A lélek káprázza eléd ezt a vágyképet, de maga a káprázat, a benne eltöltött idő valóság, és lám, hiszen ezalatt világgá mentél és visszatértél, a teljes, napfény-tisztaságú szabadságban megmerítkezetten.
Jól megmondod neki
Gondolatban jól megmondod neki. Megmondod mindenkinek. Magadban hosszú beszélgetéseket folytatsz, érvelésed világos, erőteljes, és meg is győzöd hallgatóságodat. Aztán eléd áll a valóság, és az egész szép építményt romba dönti. Jó azoknak, akiknek nem kell készülni előre, a valósággal szembekerülve azonmód megtalálják az alkalmas szavakat. Mégse sajnáld magad, hiszen ez az egyik legkedvesebb felnőtt játék: gondolatban jól megmondani.
A Rossz hatalma feletted
Amikor hagyod a Rosszat beférkőzni a gondolataid közé, amikor teret engedsz magadban a gyanakvásnak, amikor a döntéseid mögött ott lapul a kétség a másik jóindulatában, akkor lehet, hogy elkerülöd a csalódást, a végén mégis te leszel a vesztes – mert az életed fölött a Rossz veszi át a hatalmat.
Önzés és önzetlenség
Természetes, szükségszerű, elkerülhetetlen önzés, hogy másokban figyeled önmagad, a belőlük visszaverődő tükörképedet. Rajtad múló, a benned lévő jó útját követő, erőfeszítést igénylő önzetlenség, ha önmagadban figyelsz másokat, ha önmagadban keresed a választ arra, hogyan fordulhatsz a másik felé, hogyan értheted meg jobban azt, aki veled szemben áll.
A Mindenség társai
Hogyan válhatunk a Mindenség alkotó társaivá? Vajon a bennünk elgondolt gondolat a puszta létrejöttével már formáló részesévé válik a Mindenségnek? Vagy csak belülről a világba kibocsátva, kimondott szó alakjában válhat azzá? Vagy még úgy sem, csupán a leírt szavakba, képekbe, hangokba örökített gondolat vesz részt a világ alakításában? És elég-e csupán a nemlétből előhívnunk, megteremtenünk, megfogalmaznunk a gondolatot, vagy dolgunk, feladatunk sikerre segíteni a többiek gondolatainak örök versenyében? Szüksége van a Mindenségnek erre a sikerre törekvésre? Szüksége van rá, hogy alkotó társaivá szegődjünk?
Amikor véget ér az ünnep
Napjaid olykor ünneppé fényesednek. Mint mikor felragyognak a vakító cirkuszi lámpák: megtelik zenével a sátor, légtornász leng, bohóc botladozik, oroszlán lépked puhán, tollbokrétás paripák ügetnek körbe, a porondmester harsányan hadar, taps, nevetés – fénylenek a színek, felsűrűsödnek a történések, megtorpan az idő múlása, új utakat járnak a gondolatok, az ismeretlen is ismerőssé lesz a közös játékban. Ám a zene egyszerre elhallgat, a manézs kiürül, a közönség kitódul, az ünnep véget ér – körülötted és benned pedig ott marad az üresség. Ebből az ürességből tudod meg, hogy ismét egy ünneppel ajándékozott meg a sorsod.
Őszi csavargás
Mint a késő délutáni, vörösbe hajló napfény, olyan sárga az avar a lábad alatt. Lépdelsz az országút szélén, kitárod a karod, lebegsz a hangokkal teli csöndben. Autó húz el melletted, falevelek pörögnek utána. Víz csillan az út menti árokban, azon túl kukoricatarló, szétszórt szemek aranylanak ki belőle. Messze zöld, sárga, rőtvörös liget, fölötted fehér csíkokkal szabdalt kék ég, lassú röptű, nagy madár távolodik. Múltad mind mögötted maradt, vágyaid mind a láthatár dombjain túl. Az örök jelen lépked veled a nedves, almaszagú avarban, és majd csak akkor enged el, ha megérkezel.
Bencsik Gábor
