Dráma, katarzis – de remény is
Hullámvasút. Joggal nevezte így a magyar sportsajtó a labdarúgó-válogatott idei évét, hiszen a 2024-es esztendőben éppúgy voltak – túlzás nélkül – drámai, mint katartikus pillanatok nemzeti együttesünk kapcsán. Ott volt például a nyári Európa-bajnokság, amelyet sok drukker csalódásként élt meg, sőt, maga Marco Rossi szövetségi kapitány is úgy nyilatkozott, a kontinensviadal számára „rendkívül stresszes volt”, és nem tudta élvezni egyetlen pillanatát sem. Ezzel együtt ma már, több hónap távlatából, inkább a skótok elleni meccsre, Varga Barnabás ijesztő sérülésére, majd Csoboth Kevin 100. percben szerzett győztes góljára emlékszünk a Eb kapcsán, mint a bosszantó momentumokra. És ilyen volt az évzárás is, amikor a hollandok elleni Nemzetek Ligája-meccsen hiába kezdtünk jól, jött a korábbi csapatkapitány, jelenlegi pályaedző Szalai Ádám rosszulléte és ápolása, végül egy 4-0-s vereség, majd a németek elleni találkozó, amelyen szintén jól teljesítettünk, mégis a németek szereztek vezetést – hogy aztán a ráadás utolsó pillanatában Szoboszlai Dominik egyenlítsen.
Igaza van a lapunknak interjút adó Juhász Rolandnak: a sikereket éppúgy helyükön kell kezelni, mint a kudarcokat. Még akkor is, ha ez olykor nem könnyű.
A magyar válogatott idei teljesítménye – öt győzelem, három döntetlen és öt vereség – lehetne fényesebb is. Időnként okkal érezzük úgy, például a tavalyi, veretlen évhez képest, hogy a Rossi-csapat, annak néhány kulcsjátékosa tudna ennél többet is. Ugyanakkor mit nem adtunk volna két-három évtizede azért, hogy rendre ott legyünk az Európa-bajnokságokon; hogy a legjobbak között tudjunk szerepelni egy olyan sorozatban, mint a Nemzetek Ligája; hogy újra legyen egy nemzetközileg is jól ismert játékosunk, mint amilyen most Szoboszlai Dominik. Mit nem adtunk volna azért, amikor az a furcsa, ha a magyar válogatott nem közel telt ház, hatvanezer néző előtt játszik a modern nemzeti stadionunkban; és hogy elmondhassuk, immár 13 mérkőzés óta nem kaptunk ki hazai pályán. Vagy – hogy ne csak válogatottról, hanem a klubfutballról is szót ejtsünk – mennyire távolinak és már-már elérhetetlennek tűnt, hogy az aktuális magyar bajnok, esetünkben a Ferencváros, rendre ott legyen az európai kupák csoportkörében.
„Lehet, még messze a cél, de Öcsi bácsinak köszönhetjük, hogy azt soha nem tévesztettük szem elől. Amikor a nevével futballakadémiát alapítottunk vagy stadiont építettünk, akkor az ő vállain állva továbbra is világbajnoki és BL-döntőket, káprázatos gólokat, angol-, német- és brazilverést látunk. Néha már sikerül is, és hiszem, hogy egyre többször fog sikerülni” – mondta hétfőn a Puskás Múzeum megnyitóján Orbán Viktor miniszterelnök, és bár a kormányfő szavai kétségtelenül optimizmusról tanúskodnak, az elmúlt bő fél évtized eredményeit látva egyáltalán nem irreálisak. Ezeket a sikereket pedig az alapozta meg, hogy a támadások kereszttüzében is, a kormány és személyesen a miniszterelnök támogatásával, elinduljanak az infrastruktúra-fejlesztések és a szakmai programok.
Új Aranycsapatunk ugyan még nincs, ám eljutottuk odáig, hogy a nemzeti együttes meg tudja tölteni a lelátót, és magyar gyerekek százai, ezrei számára immár nem(csak) az aktuális külföldi sztárok számítanak példaképnek, hanem mondjuk Szoboszlai Dominik, Sallai Roland vagy épp Varga Barnabás. Ez pedig máris óriási eredmény. Talán a legnagyobb.
