E jelben győzünk
Nagy Konstantin 312 őszén Róma ellen fordult. A legenda szerint a császár a csata előtti napon jelenést látott az égen: a kereszténység szimbólumát és alatta egy mondatot: „In hoc signo vinces!” „E jelben győzni fogsz!”
Éjszaka pedig álmában megjelent Jézus, és elmagyarázta neki a jelenés értelmét, aminek hatására a császár megtért, és másnap felvarratta a kereszt jelét katonái ruhájára, a zászlórúd csúcsára pedig a római sas helyére aranykoszorúba foglalt, drágaköves Krisztus-monogramot tétetett, és véres ütközetben legyőzte Maxentius háromszoros túlerőben lévő seregét. Győzelme a keresztény vallás és a Római Birodalom fennmaradásának szempontjából kulcsfontosságúnak bizonyult.
A jel mára szemernyit sem veszített erejéből, bár Nyugat-Európa számos táján a kereszt elhalványulása és a félhold fölemelkedése tapasztalható, sőt, hogy még borzalmasabb legyen a látomás, sokfelé a „szivárványszínű kitűzők” jele uralja a tájat, mintha csak azt hirdetnék a hitet és identitást veszítő nyugati embernek, hogy e jelben veszíteni és megsemmisülni fogsz.
A keresztény magyar kiállás sorsdöntő jelentőségű az európai öntudatvesztés korában, ám még a múlt ősszel úgy tetszett, ez a front mintha nálunk is megtörne: hiába az elmúlt tíz év bravúrokban gazdag története, hiába a magyar fölemelkedés, hiába a páratlan ütemű építkezés, hiába a világ növekvő elismerése és rokonszenve, hiába a gigászi vállalkozások a magyar megmaradás megvalósítására, mintha mindez semmit sem ért volna a virtuális valóságok hamis képzeteivel szemben.
A tavaly őszi önkormányzati választások sokkja megrázta a nemzeti tábort, ugyanakkor föllelkesítette azon pogány hadakat – mert mi másnak nevezhetnénk őket? –, akiket a zsákmány megkaparintásának lehetősége hajtott, és akiket Orbán Viktor miniszterelnök évértékelőjében találóan írt le: „alul kisnyilas gatya, fölül vörös mellény, rajta szivárványszínű kitűző”. Mindegy, honnan jött, mindegy, hogy mit akar, egy a lényeg, megszerezzék a zsákmányt, aztán majd osztoznak rajta.
Az ön kedvenc lapja az év elején csekély örömmel adta hírül, hogy arra a kérdésre, miszerint ha most vasárnap lennének a választások, és csak két párt jelöltjei közül lehetne választani, a megkérdezettek – akik a társadalom egészét jelenítették meg – többsége az egyesült ellenzéket támogatta. Most viszont őszinte örömmel tudatjuk, hogy megfordult a trend, ma már ha csekély mértékben is, de a Fidesz–KDNP-t támogatja a többség, vagyis a győri, budafoki diadal nem kiugró véletlen volt, hanem a közvélemény átalakulásának jele, amit nem változtat meg a rendkívül alacsony részvétel melletti moslékkoalíciós dunaújvárosi győzelem sem.
A csodaváró közönség szeme előtt lassan eloszló rózsaszínű köd után ugyanis nem maradt más, csak néhány pénzéhes, elsőrendűen a saját zsebét tömködő, értelmes célokat kitűzni képtelen, saját ígéreteit betartani nem akaró erőtlen had néhány egyre kevésbé rokonszenves képviselője. A tegnapi kisnyilas most a második világháborúban elhurcolt zsidó felmenőire hivatkozik, a tegnapi kommunista most a Szovjetunió kapitalista változatával házal, a tegnapi zöldek csak hülyeségeket tudnak beszélni – és egyik sem csinál semmit.
A miniszterelnök idei évértékelőjének ezért legfőbb üzenete az volt, hogy továbbra is maradjunk meg annak, akik eddig is voltunk. „Magyarország mindenek előtt, a Jóisten mindannyiunk fölött.” És e jelben győzünk.
