Folytatva az előző közlést: Ligeti – Kertész szerint – úgy vélte, jobb lett volna, ha nem zsidó kapja a Nobelt. Ismétlem: a zeneszerző zsidó volt. Tehát Ligetiben is élhetett egyfajta zsidókomplexus. (Mélylélektani kusza bonyodalom.) Erről a megjegyzésről jut eszembe két ifjúkori emlékem, amely idevág. Az egyiket Kolozsvári Grandpierre Emil barátom mesélte, akinek az imádott felesége zsidó volt. (Meghitt barátság kötött hozzá engem is.) Emil 1948-ban a rádió irodalmi osztályának volt a vezetője, s régi, gyermekkori, Dachauból hazatért barátját akarta maga mellé venni. Legnagyobb meglepetésére azonban Rákosi Mátyás (!) fölhívta a pártközpontból és azt mondta: „Nem helyeslem és nem engedélyezem ezt a személyi akciót. Azt fogják mondani, túlzottan nyomulnak a zsidók”. A történethez hozzátartozik, hogy Emilt két hét múlva kirúgták a rádióból, és egy zsidót neveztek ki a helyére.

A másik idevágó történet: Deák Dénes barátom, a nagy műgyűjtő és az Írószövetség könyvtárosa megkeresett a hetvenes években, hogy valaki szeretne velem találkozni Svédországból. A Gellért presszóban jöttünk össze. Fiatal ember, s a Nobel-bizottságban tisztviselősködött. A természetesen magyar származású ifjú közölte velem, hogy ő Füst Milán-rajongó, tudja, tanítványa voltam, s róla szeretne velem beszélgetni. És elmondta azt is, hogy Füst Milán a hatvanas években (halála előtt nem sokkal) majdnem Nobel-díjat kapott, de Aczél György (!) tiltakozott, mondván: rossz vért szülne a magyarokban, ha az első Nobel-díjasunk zsidó lenne. Ami viszont Aczél György-i zsidókomplexus, hiszen Füst Trianont elsirató magyar volt, s épeszű embernek eszébe sem jut, hogy Neumann vagy Szilárd Leó zsidó-e? Máskülönben fentebbi történetem magyarázhatja, miért nyüzsgött annyi keresztény önjelölt Nobel-díjas író Aczél körül.

Visszatérve Kertész Imre kijelentéseire: azt nem tudom, hogy a zsidók, sőt a barátok is, miért nem örvendtek az ő Nobel-díjának, de abban biztos vagyok, hogy a Nobel-díját fanyalogva fogadó kortársai (keresztények) miért nem lelkesedtek. (Többek között rajtam kívül, mert én örültem neki.) Értsék már meg végre! Kertészt nem azért utálták, mert zsidó volt, hanem mert évtizedek óta hangoztatta magyarellenes kijelentéseit. Magyargyűlölő volt.

Magyarországon mindig volt magyarellenes vonulat. (Majd megírom egyszer a történetét.) A magyarság gyűlölete 1919 után megerősödött a bukott kommunisták acsarkodásaival. Akkor Horthyra összpontosulva. 1945 után tovább fokozódott moszkovita–bolsi nyomásra, igazolandó a kommunista elnyomást. 1990 után pedig őrületesen fölerősödött a legrosszabb bolsevista hagyományok szerint. Elég, ha Kertész Ákost említem, vagy Schiff András zongoraművészt – akik mindent megkaptak a gyűlölt országtól –, és a rendszeresen külföldre járó egyéb magyarsimfelőket.

Primitív gondolkodásra jellemző a helyes ítéletalkotás hiánya, hogy e kérdésben is összemossák a jelenségeket. Hiszen Petőfi is, Ady is, Márai is kritikusan látta nemzetét, de nem gyűlölködve, nácizva, fütyülősbarackozva, legatyázva, összemosás, általánosítás nélkül. Így vannak ezzel más népek is. Francia barátnőm nem tűrt egyetlen kaján, kritikus szót sem népéről (én sem mondtam neki). Ám a németek, különösen mostanában, kifejezetten szeretik, ha szidják őket. Az angol mindig toleráns volt öniróniájában. Megengedhette magának.

Kertész magyarságkritikáját azonban nem szabad elszigetelten értelmezni. A Végső kocsmában írta: „Nemlétezésre ítélnek, s itt elsősorban zsidó és liberális szerzőkről van szó, akik nem tudnak hova bújni a zsidó orrukkal, a zsidó pocakjukkal, a zsidó kopaszságukkal vagy a zsidó göndörkéikkel, és akiket módfelett irritál, hogy én itt vagyok a magam radikális véleményével.”

Vagyis Kertész az őt körülvevő egész környező létezést kritikusan ítélte meg, nemre, fajra, vallásra való tekintet nélkül, amit a róla szóló elmarasztaló vélekedők nem vettek figyelembe sohasem.

(Folytatjuk.)