Ennek lényege, hogy csupán egy kormányképes erő van a színpadon: „Úgy látnak bennünket az emberek, hogy mi vagyunk azok, akik meg tudjuk állítani Magyarország süllyedését, és el tudjuk indítani a felemelkedés útján az országot” – tette hozzá magyarázólag.

Aki tegnap született, annak ez a húsz év nem nagy idő, de aki felnőttként érte meg a szocializmus bukását, annak majdnem egy fél élet. Az még emlékszik a fogalom korábbi, eltérő értelmezésére. Emlékszik a Kupa Mihály vezette Centrum párt sündörgő karrieristáira, emlékszik a finomkodó politológusi érvelésre, hogy az elegáns centrumban a se nem meleg, se nem hideg, sehová nem tartozó, semmit nem vállaló, úgymond függetlenek tartoznak, következésképpen, aki hittel és szenvedéllyel vallja a maga igazát, az szélsőséges. Aki langyos és gyáva, az politikailag korrekt, aki lángolva lelkesedik és bátran kiáll az elvei mellett, az mucsai bunkó…

Ennek lett most végre vége. Szerénytelenség lenne elősorolni, a Demokrata hányszor tört lándzsát amellett, hogy valaminek a közepe szükségképpen az kell legyen, ami mindenhonnan a legközelebb van, költőibben mondva, ami minden magyar lelkének legközepében ott van, amit minden magyar – mostani szavaik szerint immár az SZDSZ maradéka is – egyaránt a legszentebbnek tart, s amit szavak nélkül, mégis a legtökéletesebben a nemzeti címerbe foglalt Szent Korona fejez ki. Inkább idézzük fel Csurka Istvánnak, a MIÉP elnökének jelmondatát pártja fénykorából: „Se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar”.

Ez pontosan ugyanazt jelenti, amit most Orbán Viktor fogalmazott meg arról a páratlan jelenségről, ahogy a nemzet elsöprő többsége félretéve az átmeneti kor két évtizedes beidegződéseit, reményeit és bizalmát annak a hatalmas tábornak adta, amelyik az elmúlt hét évben azzal nyerte el azt, hogy együtt tudott maradni. „Egy a tábor, egy a zászló”. Ezt a mondatot sokan félremagyarázták, pedig az európai parlamenti választások óta Magyarország népe e kérdésben tisztán lát: a tábor maga a nemzet, a zászló pedig a nemzeti lobogó, amit most a Szövetség tart a magasban.

E sorok írója Csurka Istvántól túl sok jó szót nem kapott az elmúlt években, egy régi politikai ütközés miatt, de most mégis tisztelettel kell szólnia Csurka emberi és politikusi nagyságáról, ahogy a MIÉP morális és szellemi stafétáját Orbán Viktornak nyújtja át: „se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar”.

Csurkáról az ellenfelei is tudták, hogy a lényeget látja és az igazat szólja. Most is így van. Idézzük: „Ma, éppen húsz évvel a rendszerváltoztatás nagy napja után, megállapíthatjuk, hogy húsz évvel ezelőtt a magyar társadalom nagy tömegeiben, az alsó rétegektől a felsőkig, ilyen radikális igény, ennyi sértettség, ennyi elszámoltatási düh nem volt, mert nem is lehetett. Az újratemetés napján a hatodik koporsóban névtelen hősök, felkelők, egy életerős, bátor nép fiai feküdtek, ma pedig az egész, sokszor önmagát is becsapó szerencsétlen, kiszolgáltatott nép fekszik. Az azóta eltelt húsz év többet rombolt, mint előtte a negyven.”

Bencsik András