Egy hét – Hídország legendája
Amikor e sorokat írom, odakint az Andrássy úton hangos tülköléssel tüntetnek a taxisok, mert nem tetszik nekik, hogy tízévesnél öregebb roncsokkal már nem taxizhatnak. A fene enné meg őket, annak idején blokád alá vették Budapestet, mert az első nemzeti kormány kényszerűségből húsz forinttal emelte a benzin árát… Nézem az oldalukon Nagy Magyarország matricát viselő taxikat, amint tülkölve haladnak a menetben. Ezek is itt vannak? Megfogadom, hogy mostantól csak főtaxis kocsiba ülök, mert az nem vett részt a tüntetésen szervezetten, s ezt ajánlom mindenkinek.
Drasztikusan esett a Fidesz népszerűsége és ezzel együtt emelkedett az MSZP-é. A rettenetes EU-daráló működik, a januári Békemenet csak időleges haladékot szerzett. Csak a kormány elleni puccs lehetőségét szüntette meg, de az ország elleni blokádot nem oldotta fel. Mivel Magyarországon még ma sem borult fel a társadalmi béke, a pénzvilág gyötri, szorongatja az országot: nem adja fel, minden áron meg akarja törni az Orbán-kormány ellenállását.
Holott az euro-atlanti birodalom széthullani készül. A Görögország által ütött léken beáramló víz elsüllyeszteni készül a gályát, de a gyűlölködő pénzvilág nem a hajó utasainak megmentésével foglalkozik, hanem azzal, hogy Magyarország alá is léket üssön.
Érdekes, fordított állapot ez. A magyar kormány egyre erőteljesebben keresi a keleti segítséget az egyre erőteljesebb nyugati támadásokkal szemben. Egyfelől Erdély és a török porta sajátos szövetsége idéződik fel az emberben, másfelől egy dacos, történelmietlen paradoxon: ha a drága jó Zrínyi Miklós ott Sziget várában – látván a jövőt – azt ajánlotta volna a nagy Szulejmánnak, hogy „Öreg ellenfelem, ne küzdjünk egymás ellen! Megnyitom az utat Nyugat felé, sőt biztosítom is a hátadat, hogy meglepetés ne érjen, de aztán cserébe üsd a bides németet, ahol éred, taposd el a férget…”, akkor most Salzburgot Sóvárnak neveznék és az volna a határállomás a Magyar Impérium és Bajorország között…
Azzal áltatjuk magunkat, hogy a keresztény Európa bástyája voltunk, habár inkább híd lennénk Nyugat és Kelet között, azt engedve át, aki megfizeti a hídpénzt. Mert ami a keresztény Európát illeti, tudatom a három történelmi egyházzal, hogy a harangok nemcsak „istentiszteleti alkalmakkor, illetve az egyház liturgikus rendjéhez kapcsolódva” szólalnak meg, hanem nagy vészek és nagy örömök idején is, például délben. Amikor pedig 1945. május 8-án véget ért a második világháború, Párizs és London minden harangja megállás nélkül zengett és bongott.
Magyar földre csak beszivárgott a káosz. De végszóra megérkezett az örömhír is hétfőn egy sms formájában. Plébános ismerősöm írta: „Sajnos azt kell mondjam, a püspökeink töketlenek, de a papok többsége nem az: nálam mindhárom templomban harangoztunk fél 5-kor.” Isten áldja érte!
Bencsik András