Az, hogy a szélsőjobboldali Jobbik Horthy-szobrot állíttat Budapesten (magánterületen, egy református gyülekezet lépcsőházában) pontosan olyan történelmi képtelenség, mint a szélsőbal veszettül nácizó, sárga csillagot viselő tagjai, akik ez ellen ordítva tüntetnek.

Horthy ugyanis éppen arról ismert, hogy következetesen és mindvégig elutasított minden szélsőséget. Se nácinak, se kommunistának, se anarchistának nem adott teret.

Horthy Miklós kormányzó rehabilitálásával azonban mindmáig adós a politikai centrum, mely feltehetően konfliktuskerülésből azt a téves stratégiát követi, hogy amiről nem beszél, az nincs. Azonban a két világháború közötti magyar életről, a menny- és pokoljárás évtizedeiről nem lehet nem beszélni.

A természet irtózik a vákuumtól, s mivel azok, akiknek történelmi küldetésük volna a két világháború közötti kísérlet értékelése az emberarcú demokrácia megmentését és az ország területi helyreállítását illetően, nem mernek félelem és elfogultság nélkül erről beszélni, hát azok beszélnek róla, akiknek nem kellene.

A Jobbik szíve szerint Szálasi-szobrot avatna, de mivel látja, hogy a jobbközép retteg attól, hogy becsületesen megvallja tiszteletét Horthy Miklós iránt, betör e résbe, nagy hangon kisajátítja magának a kormányzó mítoszát, próbálván belőle újnyilast faragni. Horthy nagyon jó eszköz a Jobbik számára, mert egyfelől elfedi műveletlen szavazóbázisa előtt a Szálasi-kultusz rémes világát, másfelől mert a keresztény középosztály számára – bár az agresszív liberális és filoszemita támadások miatt nem szeret beszélni róla – Horthy Miklós kormányzó példakép, így a bátor és szókimondó politikus szerepében tűnhet fel a legértékesebb választói bázis előtt: „látjátok, a Fidesz nem meri méltatni Horthyt, de a Jobbik meri!”

A Horthy-ellenes baloldali hisztéria egy okos és árnyalt Horthy-ábrázolással leszerelhető volna, hiszen az abszurd és hamis „Horthy-fasizmus” vádját valójában a kommunisták találták ki. Horthynak nem bűne, hanem végzete volt a második világháború és a német megszállás.

John Flournoy Montgomery, az Amerikai Egyesült Államok akkori magyarországi követe meggyőződéssel állította, hogy a náciknak tett magyar engedmények feltétlenül szükségesek és elkerülhetetlenek voltak, és hogy az ország nem rendelkezett valódi politikai mozgástérrel.

Magyarország, a vonakodó csatlós című emlékirataiban így írt erről: „Magyarország hajlott arra, hogy a szövetségesek oldalára álljon, de a körülmények folytán elsősorban nem az volt a kérdés, hogy mit szeretne tenni a nép, hanem az, hogy mit tartottak szükségesnek. A magyarok ma úgy érezhetik, hogy vezetőik hibákat követtek el, és minden bizonnyal követtek is el hibákat, de véleményem szerint függetlenül attól, hogy milyen politikát folytattak egy adott időpontban, az eredmény pontosan ugyanaz lett volna.”

Vitéz Nagybányai Horthy Miklós rehabilitálása, emlékművének felállítása a nemzeti középosztályra vár. Ehhez okos és higgadt érvelésre, civilizált vitára lesz szükség. Horthy személye és a trianoni döntés két létező tabu a magyar szellemi közéletben. Ha nem mer beszélni róla a magyar középosztály, beszél róla az alsó népréteg. És abban nem lesz köszönet.

Bencsik András