Így azonban még szebb volt a diadal, mert nem csupán annak örülhettünk, hogy végre ismét csapatunk született, amelyik képes az összefogásra, a küzdésre, és így elindult a felemelkedés útján új és még újabb győzelmek felé, hanem annak is, hogy bebizonyosodott, a gyűlöletnél magasabb rendű a szeretet. Mi győztünk, az ő nézőik meg kulloghattak hazafelé, szégyenükkel.

Visszatérve a múlt heti jegyzetre, kimondható, hogy két alapvető létfelfogás, létezési stratégia harcol egymással az idők kezdete óta. Az egyik a kirekesztés, a másik a befogadás. A kirekesztés jellemző megnyilvánulása a gyűlölet és a gúny, amit Kertész Ákos és a hozzá hasonlók megnyilvánulásai tesznek érzékelhetővé. Az elfogadás jellemzője viszont a szeretet és a lelkesedés.

Vannak történelmi helyzetek, amikor a kirekesztés – rövid távon – sikeresebbnek látszik. A gyarmatosítók stratégiája ez.

Az angol megszállók gúnya és megvetése az indiaiak iránt, az amerikai hódítók gőgös lenézése az őslakos indiánokat, sőt a kevésbé technicizált szomszédos keverék kultúrákat illetően, Simor bankár lenézése a devizahitelesek iránt és így tovább. Velük szemben említhető a Mahatma Gandhi által is meghirdetett szeretetkultusz diadala, amely visszaadta az indiaiaknak Indiát. De velük szemben kell említenünk a kétharmados forradalom szellemiségét is.

A kirekesztő felfogás az elmúlt húsz évben újra és újra felülírta a magyar társadalmi önfejlődést, midőn kizárandó ellenségképeket gyártott, melyek segítségével lejárathatta és fékezhette a többségi társadalom öntudatra ébredési törekvéseit. Bácsfi Diánák, Szabó Albertek rém- és torzképeire való hivatkozással üldözték és gúnyolták a nemzeti identitáskeresés olykor tán botladozó vagy túlzó, de jogos és szükséges megnyilvánulásait.

A Fidesz–KDNP részben ösztönös, részben tudatos értékválasztása a lehető legtömörebben fogalmazódott meg a „Hiszünk a szeretet és az összefogás erejében”, mert ez valójában a befogadó – ha úgy tetszik, jézusi – hitvallás aktualizálása volt, ami ma sem veszítette el frissességét erejét.

A gazdasági világválság közepén a legyengített és kifosztott magyar társadalom csak akkor lesz képes sikerrel kitörni a csapdából, ha az egyéni önzést társadalmi szinten felülírja az önfeláldozás, mint ahogy a korábbi nemzetközi labdarúgó-mérkőzések szánalmasan lélektelen alibi futkározásait végre már két ízben is felülírta a bátor, együttműködő és önfeláldozó lelkesedés.

Az ünnep mámora azonban hamar elenyészik, és a hétköznapok gondjai, sokasodó feladatai, megoldhatatlannak látszó problémái lassan elfedik a felismerést, hogy a csapdából csak az egymás iránti szeretet és összefogás erejével, vagyis nemzeti akarattal lehet kitörni. A gúny és a gyűlölet valójában a gyarmatosítók védekezése a bennszülöttek öntudatra ébredése ellen, hiszen akkor számukra véget ér az aranykor. Éppen ezért a szeretet és lelkesedés lángjának egy pillanatra sem szabad kihunynia.

Bencsik András