Vannak olyanok, akikben kiváltképp nem bízom. Ezek közé tartozik például Dávid Ibolya és Herényi Károly, az MDF két élharcosa, akik az utóbbi hetekben gazdasági helyzetünk megjavításával kapcsolatosan újfent az egykulcsos adó ötletével álltak elő, és a legkülönbözőbb fórumokon győzködnek minket annak várható jótéteményeiről. A Nap-Keltében szinte heti gyakorisággal agitálnak, bár az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy annak idején Matolcsy György és Kuncze Gábor is az egykulcsos adó mellett érvelt, illetve az utóbbinak azért volt más ötlete is, a totális privatizáció. Korábban felvetettem már, hogy az MDF az amerikai neokonzervatív mozgalom (a neoliberalizmus kevésbé szofisztikált, de Amerikában könnyedén eladható formája) magyarországi megfelelője lehet. Így számomra egyáltalán nem meglepő, hogy Dávid és Herényi az egykulcsost reklámozzák. Kuncze neoliberális, tehát az ő álláspontja sem meglepő, Matolcsyé valamelyest igen. Ez az írás azonban nem velük, neokonságukkal, hanem az egykulcsosság és a társadalmi igazságosság összefüggéseivel foglalkozik.

Az adózás rendszerének megváltoztatására tett javaslatokra valóban szükség lehet. Az sem vitatható, hogy az adózás mértéke és a gazdaság helyzete, produktivitása között kell hogy legyen összefüggés, bár meggyőződésem, hogy ezt az összefüggést politikusaink közül csak kevesen látják helyesen. Azonban az sem vitatható, hogy az adózás milyensége és mértéke ugyancsak egyik fontos jellemzője a társadalmi igazságosságnak, sőt az sem, hogy az adózás milyensége és a közteherviselés elvének érvényesülése között is szoros kapcsolat áll fenn. Az alábbiakban azt próbálom bizonyítani, hogy az egykulcsos adó alapvetően igazságtalan, mert épp a közteherviselés elvét sérti.

Azzal az érvvel, amely szerint az egykulcsos adó valamiféle egyszerűsítést jelent, nem érdemes alaposabban foglalkozni, mivel ez egyszerűen nem igaz; pláne nem egy olyan világban, ahol a logarléceket már rég felváltotta a számítógép. Azt eldönteni ugyanis, hogy 0,18-cal kell valamit szoroznom, vagy 0,36-tal a jövedelmem nagyságának függvényében, nem jelenthet különösebb nehézséget sem az adózó, sem pedig az adóellenőrző hatóság számára.

Gyanítható ugyanakkor, hogy az egykulcsosság hívei valójában nem akarnak mást, mint a gazdagabbak adóját csökkenteni. Éppen úgy, ahogy azt a republikánusok (értsd: neokonzervatívok) akarták Amerikában a 90-es években. Ha igazam van, akkor az egykulcsos adó nyilvánvalóan az amúgy is több sebből vérző adórendszerünket tovább terhelné egy újabb igazságtalansággal.

Egy nem önkényuralmi rendszerben az adózásnak csak az adhat erkölcsi (és egyben racionális) alapot, ha azt mondhatjuk, hogy segítségével közteherviselést valósítunk meg. A közteherviselés alatt pedig – egy demokráciában – igazságos közteherviselést értünk. És azért közteherviselünk, mert az állam, ami persze – ne feledjük – mi vagyunk, sok olyasmit juttat nekünk, amit mi egyenként nem lennénk képesek önerőből megteremteni magunknak. Fizetünk tehát adót, amiből az állam által a köznek (vissza) juttatott dolgok finanszírozhatók: utak, katonák, egészségügy, oktatás és hasonlók. Nyilvánvaló, hogy egy demokráciában az állam által juttatott dolgokat mindenkinek (vagy legalábbis minden adófizetőnek, ha a szolidaritás szót kicsit lazábban kezeljük) joga van igénybe venni és használni. Az azonban egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy a szegénynek és a gazdagnak azonos mértékben van lehetősége ezeket a közhasználatra szánt dolgokat használni, vagy igénybe venni, és így egy azonos kulcs alapján adózni. Az sem igényel különösebb bizonyítást, hogy az igazságos közteherviselés számszerű megállapításánál, tehát az adókulcsok mértékének számszerűsítésénél, a közjavak használatának, illetve igénybevételének mértékét figyelembe kell vennünk.

A fentiekből egyenesen következik, hogy az egykulcsos adórendszer csak akkor lehet igazságos, ha a közjavak használatának mértékét a jövedelmekhez viszonyítva egy lineáris függvény (egyenes vonal) írja le. Minden más esetben az egy kulcs igazságtalan. Ha azon felmérések adataiból indulunk ki, amelyek a jövedelmek függvényében vizsgálják a fogyasztási szokásokat, kizárhatjuk, hogy e függvény valóban lineáris lenne. Sokkal inkább látjuk valószínűnek (bár, ahogy fent említettem, nem állnak rendelkezésünkre konkrét vizsgálati adatok), hogy ez a függvény egy úgynevezett szinuszgörbe. Ez pedig – a szóban forgó problémához visszatérve – annyit tesz, hogy egy igazságos adórendszernek minimum 5 adókulcsot kellene alkalmazni abból következőleg, hogy azért, hogy megközelítően helyesen írjunk le egy ilyen görbét, legalább 5 pontot kell kitűznünk. Például egy kulcs a nagyon szegényre, a kevésbé szegényre, a sem-nemszegény-sem-nem-gazdagra, a már majdnem gazdagra és a gazdagra. Az öt kulcs egymáshoz viszonyított arányainál pedig a függvény tényleges alakját kellene figyelembe vennünk.

Amin az aktuális politika – egy valódi demokráciában – vitatkozhat tehát, az pusztán az eltolás mértéke, de semmi esetre sem a kulcsok száma és egymáshoz viszonyított aránya.

Nem mellékesen érdekes volt felfedezni, hogy a fent említett, a közjavak igénybevétele és használata, illetve a jövedelmek összefüggéseit tárgyaló magyar vagy angol nyelvű tudományos igényű dolgozatra nem sikerült rábukkannom; és nem feltétlenül az én hibámból. Kezdjünk munkába tehát, tisztelt közgazdászok, politikusok, adószakértők, szociológusok, teremtsünk igazságosabb helyzetet.

Elvégre láthatjuk, a rendszerváltás óta a szegények tovább szegényednek, a gazdagok pedig tovább gazdagodnak. Ha az államnak több bevételre van szüksége, akkor itt az ideje, hogy a gazdagok mélyebben nyúljanak a zsebükbe. Dávid Ibolyának és Herényi Károlynak pedig üdvözletem küldöm ismeretlenül is, amihez végezetül egy megjegyzést fűznék: Hölgyem és Uram, nem fogják elhinni, de a (természet)tudomány is a kultúra része.

Mészáros G. László