Hirdetés

Amikor Donald Trump elrendelte a bunkerromboló szuperbomba bevetését az iráni atomfegyverprogram kulcsfontosságú létesítményei ellen, sokan értetlenségüknek adtak hangot. E lépéssel szinte pont fele-fele arányban osztotta meg az elnök saját táborát, látszólag szembement a 2024-es kampány ígéreteivel, sőt teljes politikai karrierjével, amelynek egyik pillére az volt, hogy a költséges katonai kalandoktól – különösen a Közel-Keleten – óvakodni kell. Trump mégis győztesként került ki az összecsapásból.

Az amerikai fellépés mindössze két nap alatt véget vetett a közel-keleti konfliktusnak, amelynek záró fázisában a Fehér Ház ura még az izraeli miniszterelnökkel szemben is látványosan demonstrálta dominanciáját, pár jól időzített közösségimédia-poszt segítségével.

„Peace through strength” – azaz erővel a békéért. Valóban – Donald Trump soha nem ígérte, hogy nem használ erőt, csupán azt, hogy értelmetlenül nem veti be a hadsereget. Azt ígérte, hogy az elhúzódó, költséges katonai kalandokat kerüli el – márpedig a tizenkét napos háborúban vállalt kétnapos részvétel bizonyosan nem volt elhúzódó vagy értelmetlen. Mindez számunkra is fontos, hisz egy hónapokig – vagy akár évekig – tartó közel-keleti vérontás minden eddiginél nagyobb migránscunamit indíthatott volna Európa irányába, miközben a kontinensünkön csupán egyetlen olyan ország van – hazánk –, amely tudatosan készült a veszélyek korára, és ahol a válságkezeléshez elengedhetetlenül szükséges politikai stabilitás rendelkezésre áll.

Nem a farok csóválja

Biztosan sokaknak eszébe jutott a zseniális Amikor a farok csóválja című hollywoodi film, amelyben Robert De Niro karaktere kitalál egy nem létező háborút, hogy az amerikai elnök belpolitikai gondjairól elterelje a figyelmet. Az elmúlt évtizedekben számtalanszor érezhettük úgy, hogy Washington éppen aktuális ura szándékosan folytat kalandorpolitikát külföldön azzal a céllal, hogy saját belpolitikai problémáit kezelje – gyakran nem is alaptalanul. Most azonban több okból sem erről van szó. Trump elnökségének központi eleme a belpolitika, és jelenleg egy számára kifejezetten hasznos konfliktusban áll szemben az USA bürokráciájával (és az azt megtestesítő, képviselő Demokrata Párttal). Sikeresen vonja el tőlük a forrásokat, és a tömeges migráció visszaszorítása és a kitoloncolások felgyorsítása terén még a jurisztokrácia ellen is győzelemre áll. Ráadásul ez a belpolitikai harc népszerű is – az elmúlt hónapban nagy közvélemény-kutatók négyszer is 50 százalék fölé mérték Trump elégedettségi mutatóját, ami megdöbbentően jó teljesítmény az amerikai politikában, főleg egy ilyen dinamikus, ám megosztó politikus esetében. Az elnöknek nem állt érdekében más témák felé terelni a közfigyelmet.

Korábban írtuk

Ráadásul a már idézett Amikor a farok csóválja film Amerikában is a legkedveltebb klasszikusok közé tartozik. A választópolgárok szemében az elmúlt évtizedben egyre népszerűtlenebbé váltak a hadműveletek, és gyanakvással fogadnak minden ilyen bejelentést. Közel sem lehet olyan hazafias összezárásra számítani, mint a 2000-es évek elején. Ezt ismerte fel Donald Trump is 2016-ban, amikor – többek között – azzal nyerte meg a republikánus előválasztásokat, hogy „Bush iraki háborúját” támadta, pártjában egyedüliként. Biztosak lehetünk benne, hogy az elnök pontosan tudta, saját bázisát osztja meg az Irán elleni csapással. Ilyesmit politikus csak igen nyomós okkal tesz, de mi volt ez?

Most vagy soha

2023. október 7-én a Hamász az egész Közel-Keletet belerángatta egy elhúzódó, fájdalmas konfliktusba. A brutális terrortámadás – 12 óra leforgása alatt több mint ezer civilt és valószínűleg több száz katonát öltek meg – nem hagyott más választást Izrael számára, mint azt, hogy katonai erővel állítsa helyre azt az elrettentést, amely az egyetlen módja a zsidó sziget megőrzésének a muszlim tengerben. Az elmúlt bő másfél évben a zsidó állam képes volt arra, hogy jelentősen meggyengítse a Hamászt, totális vereséget mérjen a Hezbollahra és hozzájáruljon a szíriai rezsim megdöntéséhez. Mindez azt jelentette, hogy Irán magára maradt.

Irán nem csupán az iszlamista terrorizmus egyik legnagyobb patrónusa, hanem – mostanáig – a régió kiugróan legnagyobb katonai hatalma volt, ultramodern rakétatechnológiával és egy atomprogrammal, amelyről alappal lehetett feltételezni, hogy igen közel jár az első nukleáris fegyverek létrehozásához. Az iráni fundamentalista rendszer ideológiájának központi eleme a „cionista entitás” elpusztítása. Mi innen Budapestről vélekedhetünk úgy, hogy ez csak a perzsa belső piacra szánt propaganda – főleg úgy, hogy Orbán Viktor, a kontinensünk vezető politikusai közül egyedül, előre látta az iszlamizáció veszélyeit, így hazánkban nem tudott gyökeret verni az a radikális iszlamista és antiszemita mozgalom, amely Európa nagyvárosaiban tombol –, de Jeruzsálemben ezt a luxust senki nem engedheti meg magának. Ha most nem lépnek fel az iráni atomprogram ellen, szinte biztos, hogy kifutottak volna az időből, és az atomvekker egy tesztrobbantással jelezte volna, hogy „ébresztő!”

A támadás tehát megindult, ám rövid időn belül kiderült, hogy a legfontosabb iráni létesítményeket nem tudják hatékonyan támadni, mert az izraeli bunkerromboló fegyverek nem érik el hegyoldalba épített célpontokat. Megnyílt a lehetőség Donald Trump előtt, hogy látványos erőt mutasson fel: gyorsan – és győztesen – zárja le a közel-keleti háborút. Missouri államban található bázisaikról felszálltak az USA légierejének büszkeségei, a B–2-es lopakodó nehézbombázók, megkerülték a fél világot és hihetetlen pontossággal néhány négyzetméteren belül elhelyezték a bunkerromboló szuperbombáikat a célt védő hegyoldalban. A műholdfelvételekből egyértelműen kiderül: a missziót pontosan a terveknek megfelelően hajtották végre.

Záróakkordként Irán végrehajtott egy látszattámadást a katari amerikai bázis ellen, amire előre figyelmeztették Dohát és Washingtont, majd felfüggesztette a zsidó állam rakétázását. Sem amerikai, sem katari veszteségek nem voltak, és az anyagi kár is minimálisnak mondható. De kiváló videófelvételek készültek, amiket Teherán fel tudott használni az arcmentésre. Donald Trump az éjszaka közepén bejelentette a tűzszünetet. Amikor Izrael ebből másnap megpróbált kifarolni – Jeruzsálemnek még lettek volna célpontjai Iránban, sőt talán a rezsimváltás is szerepelt a célok között –, az elnök pár erős szóval és egyértelmű poszttal jobb belátásra bírta.

Egy csapás, sok légy

Donald Trump a csapásméréssel olyan döntést hozott, amely minimális katonai kockázattal több geopolitikai célt is érvényesített. Kihasznált egy kedvező regionális helyzetet egy stratégiai cél érdeklében – jelentősen visszavetette az iráni atomprogramot. Demonstrálta az USA elkötelezettségét legfőbb térségbeli szövetségese védelme mellett. Jelentős mértékben visszaszerezte az amerikai befolyást a Közel-Keleten. A NATO-csúcs előtt erődemonstrációt hajtott végre európai „partnereivel” szemben is. Moszkva és Peking számára – akiknek idejük sem volt megsegíteni a legfontosabb térségbeli partnerüket – egyértelmű üzenetet fogalmazott meg: Amerika visszatért. Mindezeken felül elért egy belpolitikai hatást is: egyértelművé tette, hogy az America First mozgalmat ő vezeti. Nem a nagy nézettségű újságírók, mint például Tucker Carlson – aki nyíltan kritizálta az elnök döntését –, és nem is az olyan ideológusok, mint Steve Bannon, aki színfalak mögött próbálta lebeszélni a katonai beavatkozásról. Amerikát ma már nem a Deep State irányítja és nem is az influenszerek, hanem Donald J. Trump. Mindenkinek így a legjobb.

A szerző az Alapjogokért Központ geopolitikai elemzője.