A második és harmadik Orbán-kormány számára fontosnak tűnt a magyar emlékezetpolitika NER szerinti újragondolása. Ennek legsikeresebb alkotása maga a Kossuth tér régi-új arculata újragondolt történelmi szobraival. Ahogy néhány sikertelen próbálkozás is volt, amelyek egyben komoly hazai és nemzetközi vitákat váltottak ki. Elég, ha csak a Sorsok Háza elakadt projektjére gondolunk, vagy a Szabadság téri Gábriel arkangyal szoborra, akinek ártatlanságára a német megszálló sas galádul lecsap.

2016-ban pedig pont e hasábokon járult hozzá a Demokrata cikke, hogy Szigetvár ostromát ne török delegációval ünnepelje a magyar állam. Merthogy Zrínyi hősies kitörését ünnepnek nehéz nevezni, mert a török sereg a legbrutálisabban fejezte le és hányta kardélre a magyar vitézeket, további száz évre biztosítva a muszlim világ jelenlétét a magyar hódoltsági területeken. E fölött a tragédia fölött tervezte a magyar állami protokoll, hogy Erdogan török elnökkel „ünnepel”. És az ’56-os forradalom 60. évfordulóján egy fényképvita került a középpontba. Pedig fantasztikus programok voltak országszerte, jó ötletek mentén és jó edukációs célkitűzéseket megvalósítva. Mégis egy kis hiba ostoba ki nem javítása félrevitte az egészet.

A magyar történelmi emlékezet újragondolásának viszont voltak és vannak csendesebb, de sokkal fontosabb megvalósításai. Ilyenek a VERITAS Történetkutató Intézet és a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet (Retörki) eredményei. Mindkettő kimagasló és valóban hiánypótló munkát végzett és végez. Mind Szakály Sándor, mind Bíró Zoltán igazolta az intézetek kiadói tevékenysége által, hogy igen nagy szükség volt munkájukra, és igenis fontos kormányzati szándék valósult meg általuk.

Persze részben ugyanez igaz a Nemzeti Emlékezet Bizottságára is. Számtalan mozaikját rakták ki a kommunista bűnöknek. Igaz, legfőbb céljukat, hogy valamilyen lusztrációs törvényt mégiscsak előkészítsenek és sikerre vigyenek a Parlament előtt, abban továbbra is sikertelenek. Ahogy az ügynökmúlt listáiban is szemérmesség mutatkozik a bizottság oldalán, és nem tőlük, hanem Ungváry Krisztián munkájának eredményeként tudtuk meg a rendszerváltó parlament ügynökeinek névsorát.

A reformáció 500. évének hazai megünneplése viszont mintaértékű volt. Tükrözte mindazt a gazdagságot, amit a magyar szellemtörténet számára jelentett, miközben épp eléggé képviselte a keresztény ökumenét is a keresztény Európa és Magyarország dicséretére.

2017-ben azonban valami biztosan elmaradt. Egy 150 éves évforduló megünneplése, vagy a róla való megemlékezés, a vele való szembenézés. És ez nem más, mint a kiegyezés. Az a kiegyezés, amelynek eredményeként létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia, történelmi emlékezetünk modern kori toposzainak bölcsője. Ennek dátuma 1867. A 69 pontból álló határozatot 1867. március 30-án fogadta el a képviselőház. Ferenc Józsefet pedig a magyar rendek június 8-án Sisivel, vagyis Erzsébettel együtt királlyá és királynévá koronázták, mintha az aradi tizenhármak sosem lettek volna, és Kossuth az emigrációból csak a fióknak írná leveleit.

A szellem óriásai, a magyar politikatörténet géniuszai, Beksics Gusztáv szerint, „a magyar doktrinerek” a magyar államiság modern feltételeit alkották meg az azt követő negyven évben. Szekfű Gyula Három nemzedéke és könyvtárnyi szakirodalom írja le mindezt a magyar történetírásban. Mégis, a 150 éves kiegyezéssel nem néztünk szembe 2017-ben. Eltérő és gyökeresen eltérő megítélése a magyar modernitás alapjának, úgy tűnik, ma is zavarba ejtő. Egy-két konferencia, kisebb tanulmánysorozat nem adott lehetőséget a nagy történelmi szembenézésre. Pedig bőven lenne mivel szembenéznünk, bőven lenne lehetőség politikatörténeti komparációkra.

A magyar politikatörténet jó néhány alapja itt kereshető. Például az egy, hosszú ideig, két-három évtizedig meghatározó párt jelenléte a magyar politika korszakos alakításában, ahogy a radikálisok, antiszemiták múló, négy-nyolc éves jelenléte is a pártpiacon. (Lásd Csizmadia Ervin elemzéseit.)

És e korszak hozza egymás mellé a paraszti világban „Ferenc Jóska és Kossuth apánk” képét, miként a Széchenyi–Kossuth-szembenállás is egységes nemzetépítéssé szelídül a magyar néplélekben. Pedig Kossuthról még az Akadémia falai között sem lehetett említést tenni. Az MTA elnöki beszédeiben 50 év alatt egyszer említi (Pulszky Ágost) a nevét – senki más, egyszer sem. Ám temetésére már koszorút küld az MTA.

És talán feleleveníthettük volna, hogy kit tartott a világ az Osztrák–Magyar Monarchia legnagyobb magyarjának. Ő Munkácsy Mihály volt – nem Széchenyi, nem Eötvös vagy Deák. És végképp nem Kossuth. Munkácsy volt a XIX. század Puskása. 1900. május 1-jén halt meg, és május 6. és 9. között százezrek rótták le kegyeletüket a Műcsarnokban a dualizmus legnagyobb magyarja előtt.

John Lukacs Budapest 1900 című remekművében kiváló emléket állít a temetés napjának, amikor a lovas kocsin, ágyútalpakon városon végigvitt koporsó előtt Jókai az egész XIX. század abszurd világán is végigtekintve, cilinderét megemeli Erzsébet körúti lakásának erkélyéről, és az őt felismerő tömeg megtapsolja ’48 forradalmárát.

Munkácsy temetésével ért véget a XIX. század, és kezdődött a véres XX. A dualista állammodell még 18 évig volt a magyar és az osztrák történelem színpadán. Aztán egy világháború, egy őszirózsás forradalom, egy miniszterelnöki gyilkosság és egy esztelen hadsereg-leszerelés végképp elsöpörte. És aztán persze egy békeszerződés. A trianoni.

Jövőre ezen eseményeknek lesz a 100. évfordulója. Az elmúlt 150 éves évforduló egy centenáriumba fordul. Egy olyan centenáriumba, amelynek eseményeivel a politika minden spektrumában szembe kell nézni. A jobboldali és baloldali narratívákat nem a napi politika kell hogy alakítsa, hanem annak tudománya és történeti ismerete.

A 150 éves szembenézés Eötvössel, Lónyayval, Deákkal, Arannyal, Munkácsyval, Wekerlével és a Tiszákkal elmaradt. Pedig volna mit tanulnunk tőlük. Mondjuk nemzeti együttműködés terén. 1918-cal a szembenézés viszont kötelező. Szuverenitás, függetlenség, önálló nemzeti akarat terén 2018-ban a centenárium minden tanulsága kell hogy vezesse a magyarságot. Nemzeti együttműködés terén sikeresebben, mint ahogy tette ezt 1867 szelleme 2017-ben.

Boldog új évet!