A tavaszi – kora nyári – napok sorában két olyan is volt, amikor minden magyar embernek a nemzet múltjába kellett tekintenie, hogy erőt merítsen a jövőhöz.Május utolsó vasárnapja: hősök napja. Nem kell történésznek lenni ahhoz, hogy e napon gondolatainkban megjelenjenek Árpád honfoglaló magyarjai, akik a Kárpát-medencébe jőve olvadtak össze a már évszázadok óta itt élt testvérnéppel, az avarokkal. Őket ugyan megtépázta a „Nagy”-nak nevezett Károly császár, ám az új magyar erő 907-ben Pozsonynál visszaverte az akkori német császárt. És egy évszázad múltán új európai hatalom született: a szuverén magyar királyság. Első királyunk – mindkét keresztény egyház szentje: István – európai tényező lett. Ám az István halálát követő zavaros évek újabb császári hódítási szándékot váltottak ki. Ennek visszaverte után pedig ismét egy Árpád-házi szent király, László szilárdította meg hőstettek sorával a magyar királyságot; immár hosszú időre. Ám országunknak, nemzetünknek újabb és újabb hősök kellettek… és lettek! Voltak hőseink, akik halálukkal bizonyították hűségüket nemzetünkhöz, királyunkhoz.

Than Mór: A mohácsi csata

1241: tanulságos figyelmeztetés, hogy a magyarság csak magára számíthat. Királyunk befogadta a tatárok elől menekülő kunokat, de Európához is segítségért fordult. Jött is Frigyes osztrák herceg egy vadásztársaságnyi kísérettel. (Bár ne jött volna!) Egyetlen „harci” ténykedése volt: megölte a hozzánk menekült és befogadott kunok királyát, aminek következtében elveszítettünk egy olyan segítséget, amellyel talán elkerülhettük volna a muhi vereséget. (Frigyes ezután hazament, és „jó barátként” kirabolta a muhi vereség után hozzá menekülő IV. Béla királyunkat; még magyar területeket is átadatott; ezt követően engedte továbbmenekülni királyunkat Dalmáciába.) Isteni szerencse (gondviselés?) volt a tatár kán halála, aminek hírére a hazánkat elözönlő tatárok elhagyták országunkat. (1285-ben újabb támadást kíséreltek meg, de akkor már (h)őseink a Kárpátoknál megvédték határainkat.)

1301: szomorú fordulópont történelmünkben, meghalt az utolsó Árpád-házi királyunk, III. Endre. Történetírásunk ugyan még dicsőít magyar királyt, ám valójában ezután nem országunknak volt (magyar érdekekért küzdő) királya, hanem idegen dinasztiáknak (Anjou, Luxemburg, Habsburg, Jagelló) lett országuk: Magyarország. Utalni lehet a „Nagy”-nak nevezett Lajosra, aki magyar hadsereget küldött Itáliába, és társzekerekkel vitette ki a magyar aranyat, hogy öccsét nápolyi királlyá válasszák. (Ami egyébként nem sikerült.) De miféle érdekét szolgálta volna hazánknak, ha Anjou Endre Nápoly királya lett volna?

Az iszlámhitű török fenyegető ereje már Zsigmond király (1387–1437) alatt megjelent, és Magyarország európai történelmet írt. 1455-ben országunkba jött a később szentté avatott Kapisztrán János, mert felismerte, hogy Európát és kereszténységét csak Magyarország tudja megvédeni, megmenteni. És Magyarország akkor (is) megtette: 1456-ban Hunyadi János a határunknál, Nándorfehérvárnál legyőzte, megállította az iszlám sereget. Ám utána a magyar koronát viselő királyok nem Hunyadi János kormányzó szerint uralkodtak. Eredmény: 1526. augusztus 29., Mohács; a magyar hadsereg, országunk vezetői nagy többségének hősi halála.

Mohács következménye tragédiák sora: országunk középső része (Budával) török közigazgatás alá került, Erdély „önálló” országgá (országrésszé) vált, és az állandó háborúk (a török sereg nyomasztó létszám- és haditechnikai fölénye mellett) magyar hősök sorát követelték. A Felvidék pedig Habsburg királyt uralt. Magyar hősök voltak a végvárak katonái, akik halálukig védték a rommá lőtt váraikat, de még így is volt győzelem: Eger. Szigetvár pedig – eleste ellenére – talán a legnagyobb diadal: addig tartotta magát, lekötve a török sereget, amíg a közelgő tél lehetetlenné tette a szultán eredeti tervét, Ausztria elfoglalását. Zrínyi Miklós és várvédői megakadályozták, hogy a bécsi templom ormára félhold kerüljön.

A szultán 1683-ban indított hadjárata pedig – számunkra – a török megszállás végének kezdete volt. Sobieski János lengyel király Bécset felszabadító győzelme után megkezdődött Magyarország felszabadítása is, 1686-ban 40 ezer fős keresztény sereg (közöttük 15 ezer magyar) visszafoglalta Budát, majd az ország egész területét. 1699-ben a karlócai békekötéssel pedig lezárult Magyarország török megszállása.

A magyarság pusztulását a több mint 150 éves török megszállás alatt számadatokkal lehet érzékeltetni. Mátyás király alatt az ország lakosságát 4 millióra becsülték, amelynek 80 százaléka volt magyar anyanyelvű. A török kor végén, a XVIII. század elején a lakosság létszáma 3,5 millióra csökkent, és ennek már csupán 45 százaléka volt magyar. Egyértelmű: a magyar etnikum pusztult, és váraink, városaink rommá váltak. A török iga alól felszabadult ország lakosságát pedig olyan hátrányos intézkedések érték (pl. a Neoaquistica Comissio: a magyar nemesség birtokai visszaadásának akadályoztatása, Erdély különállásának megtartása és hasonlók), hogy már 1703-ban fegyverrel kellett az uralkodó és kormánya ellen fordulni. A felkelésnek II. Rákóczi Ferenc állt az élére, és a sok hátrány ellenére a kuruc hősök nyolc évig küzdöttek a szabadságért.

Szűk másfél évszázadig kevésbé látványos volt küzdelmünk a bécsi kormány ellenében. 1848 forradalma és szabadságharca azonban ismét hősök sokaságával bizonyította nemzetünk szabadságvágyát. A túlerő ekkor (is) győzött, és hőseink sokasága került bitófára, börtönbe, száműzetésbe.

A XIX-XX. század fordulójának első évei reménykeltőek voltak. Békés fejlődést kívántunk, mégis a legpusztítóbb és a legnagyobb veszteséggel végződő háborúba hajszolt bennünket a sors. Eredmény: 1921. június 4., Trianon. Itt azonban – hőseink mellett – bizony súlyos bűnt is meg kell említeni. Magyar társadalmunk súlyos bűne volt, hogy engedett olyan politikai kalandorokat és bűnözőket élre jutni, akik előidézték a trianoni országvesztést.

Őszirózsás forradalom – mondták (1945 utáni bűntársaik még a „dicsőséges” jelzőt is odatették), ám igazabb Tormay Cécile (Bujdosó könyv, Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2009) megnevezése: „patkánylázadás”. Az „őszirózsás” haza­árulók, bűnözők és gyilkosok (Szamuely „Lenin-fiúi”), élükre állítva egy degenerált grófot, megakadályozták a haza védelmét; (például Kratochvil internálása) gyilkosságokkal (az említett „Lenin-fiúk”), aljas propagandával (paraszt származású katonáink között terjesztve, „odahaza osztják a földet”) tették lehetetlenné hazánk védelmét. 1918 hazaárulóinak neve mai társadalmunkban sem közismert, pedig Tormay Cécile Bujdosó könyvének végén olvashatjuk neveiket, még fényképeiket is láthatjuk, hogy méltó módon utálhassuk őket!

Trianont soha nem feledhetjük. Napjainkban Közép-Európa térképét úgy tudjuk nézni, hogy országunk mai határait saját országrészeink övezik. Az országcsonkítást nem lehet feledni! A magyarság együvé tartozását azonban segíti az az országgyűlési határozat, amely június 4-ét az összetartozás napjává nyilvánította.

Trianon azonban csak a kezdete volt a XX. századi tragédiáinknak. Az 1918-at követő hősök az országcsonkítás után is élhetővé tették hazánkat. Mert igenis hősök voltak, és merjük néven nevezni őket az 1945 utáni patkányutódok máig ható gyalázkodásainak ellenére. Hős volt Horthy Miklós, Bethlen István, Teleki Pál, Hóman Bálint és társaik hosszú sora. A megcsonkított ország azonban már nem tudott ellenállni a német nyomásnak, nem kerülhettük el a II. világháborút, a német, majd a szovjet megszállást. Történelmünk hőseit idézzük, ám meg kell említeni, néven nevezni az ellenségeinket támogató, segítő hazaárulókat, a németeket kiszolgáló Szálasi Ferencet, majd a szovjeteket ugyanígy kiszolgáló Rákosi Mátyást, Kádár Jánost és társaikat.

Ám a korszaknak volt egy ragyogó, fényes csillaga: 1956 forradalma. Az a néhány nap (október 23. – november 4.) Magyarország történelmének legdicsőségesebb napjai közé tartozik, bizonyítéka, hogy ifjúságunk – minden félrenevelési kísérlet ellenére – méltó utóda évszázadok magyar hőseinek. Bár a forradalmat a szovjet túlerő leverte, sok résztvevőjét kivégezték, a börtönök megteltek forradalmárokkal, ám néhány évtized múltán hősökként ünnepelhettük őket, és ünnepelhetjük mind a mai napig – mint ezer év hőseinek méltó utódait. A tavaszi, kora nyári napok sorában erre a két napra kellett emlékeznünk. Emlékeztünk? Jól emlékeztünk?