Eötvös Péter

A kitelepítettek tízezrei máig nem kaptak elégtételt

Az ötvenes évek szótárában megjelent egy új kifejezés: a kitelepítés. Hamarosan mindenki tudta, hogy miről van szó. Nem volt titok, a Szabad Nép is közölte több cikkben, hogy a szocializmus építésének komoly gátjai vannak: az átkos múlt rendszer hívei úton-útfélen gáncsolják a becsületes dolgozók országépítő tevékenységét. A volt kapitalisták, bárók, grófok és egyéb sötét naplopó elemek a társadalom parazitái, egyúttal aktív támogatói az imperialisták világháborús törekvéseinek. Ezért el kell őket az útból söpörni.

Mindezt elsősorban azok nem hitték el, akik kiagyalták és terjesztették. Az említett célcsoport tagjainak legnagyobb része ugyanis időközben nyugdíjas korú, nyugdíj nélküli pária volt. Nyugdíjaikat már a Párt korábbi igazságtevő akciói során elvették. Volt azonban egy óriási hibájuk. A legtöbbnek még budapesti lakás volt a nevén. A kitelepítés során természetesen a lakások, valamint azok berendezése és a tulajdonosok személyi tárgyai, amit nem tudtak magukkal vinni, azonnal állami tulajdonba vándoroltak. Nem voltak tekintettel senkire és semmire. Közéleti személyiségek, ismert művészek és tudósok, egész családok kerültek a listára. Miután a „lakásépítés harci frontján” nem lehetett győzelmes szocialista csatákat jelenteni, a kitelepítésre ítéltek lakásai hozhattak bizonyos enyhülést. Nem ritkán ávósok és egyéb derék pillérei a rendszernek valósíthatták meg így, egy fillér befektetés nélkül, gyönyörű polgári otthonok utáni vágyukat.

Az ötlet, egy ellenségnek nyilvánított társadalmi réteg megkülönböztetett kezelésére nem volt túl eredeti. Az ÁVO-sokat tanult a tíz évvel korábbi zsidóüldözések módszereiből. Fel is használták rendesen – immár a kommunisták osztályharcos tisztogatásainál. Személyzeti problémájuk sem nagyon volt; a kis nyilasokból lettek a kis kommunisták. Így a háború végére tökéletesített emberirtó gépezet olajozottan dolgozhatott az új rezsim nagyobb dicsőségére. Amit a negyvenes években a szerencsétlen zsidókon begyakoroltak, azt most az úgynevezett osztályellenségre alkalmazták. Ugyan ebbe a kategóriába elsősorban a volt „kizsákmányoló osztály” még élő képviselőit sorolták, de azzal sem volt problémájuk, hogy munkások és földművelők is szép számmal a listákra kerültek. A volt aktív szociáldemokrata párttagok sem hiányozhattak a listából. Nem ritkán még zsidókat is elért a Párt keze. Így aztán a kitelepítettek népes csoportja igen demokratikus összetételű lett.

Sok mindenre lehet emlékezni. Lehet az egész nemzetet érintő eseményekre, de lehet egyének sorsára is kegyelettel gondolni. Nekünk, magyaroknak talán az év minden napja is kevés lenne, ha kevés dicső, de annál több szomorú eseményünket mind meg szeretnénk ünnepelni. Nekem személyesen egy emléknap hiányzik. A megemlékezés a kitelepítettekről.

Ehhez fűződik gyerekkorom egyik legdrámaibb élménye. A főszereplő anyai nagyanyám volt. A mindenki kedvelt Berty nénije, szeretett nagyanyám 71 éves korában, 1951-ben hivatalos levelet kapott a rendőrségtől, hogy „…özv. Mesterovits Pálné és a vele egy háztartásban élők másnap hajnalban egy kézi poggyásszal várjanak a ház előtt a rendőrségi teherkocsira. Kényszerlakóhelyül kijelölöm…” stb. Aláírás: Szilágyi.

Vajon hol lehet ma Szilágyi úr és tud-e jól aludni? Van-e fia, családja és ezek ismerik-e Szilágyi úr humanista múltját?

Nagyanyát 71 éves korában kitelepítették. Új, kijelölt lakóhelye, melyet börtönbüntetés terhe mellett tilos volt elhagyni, Kunszentmárton lett. Nagyanyát a kitelepítéssel súlyosan büntették. Nem azért, mert ellene személy szerint bárkinek is kifogása lett volna. Egyetlen hibája csak az volt, hogy nem megfelelő családba született. Így lett áldozata a kommunisták biológiai osztályharcának. Nem követett el semmi törvénybe ütközőt, hiszen ő egész életében csak jótékonykodott, segített minden rászorulón; egész életében mindenki kedvence volt, mindenkinek igyekezett valami kellemeset tenni vagy mondani. A háború előtt, míg anyagilag tehette, jelentős adományokkal támogatta a Caritászt és főként a család belső barátainak számító pátereken keresztül a budai pálos rendet. Mindennapos áldozó volt az ő gellérthegyi Szikla-kápolnájukban.

Ugyan az élet kemény csapásait, éppen az Istenbe vetett erős bizalma segítségével jól tűrte – de a kitelepítés megtörte. Kunszentmártonban egy kuláknak bélyegzett, jobb sorsra érdemes parasztcsaládhoz költöztette be a rendőrség. A kulák megjelöléssel szovjet mintára a tehetősebb, középparasztokat illették. Őket tették felelőssé a falusi szegénységért. A falun ők töltötték be a hivatásos osztályellenség szerepét. Egyúttal a gonosz kulákokat is büntették a kényszerbeszállásolással, akik – egyszerű emberek lévén – a szerencsétlen kitelepítettben sokszor csak a betolakodót látták.

Nagyanya, aki életében már sok tragédiát megélt, ebbe a helyzetbe már nem tudott beleilleszkedni. „Mind keskenyebb lett, gondoljátok meg” – emberek… – mondta volna József Attila. Nagyanyám csendben hagyta itt ezt a furcsa világot. Éhen halt. Halálának közvetlen körülményeit nem akarom ecsetelni. Nem tudok minderről érzelmi viharok nélkül írni!

Még drámaibb volt a sorsa azoknak a szerencsétleneknek, akiket már 1950-ben deportáltak és a Hortobágyon, a Debrecen, Balmazújváros és Kunhegyes közötti háromszögben létesített 12 szögesdróttal, kutyákkal és ávósokkal körülvett kényszermunkatáborba zártak. A mintegy tízezer, minden bírósági ítélet nélkül három és fél évig sanyargatott kényszermunkás a mai napig hiába vár rehabilitálására. Az áldozatok legtöbbje még anyagi kártérítést sem kapott.

Még szomorúbb, hogy a magyar társadalom minderről szinte semmit sem tud. Sajnos mind a mai napig, a rendszerváltozás immáron 16. évében, hiába várunk a kommunista terrorrezsim több tízezer kitelepített áldozataira való emlékezésre.

Ezért lenne ma – és legkésőbb ma – időszerű az 1950 és 1953 között deportáltak sorsára felhívni a társadalom figyelmét. Állítsunk köztéri szobrot és létesítsünk egy emléknapot e jogtalanság emlékére, hogy legalább ezzel próbáljuk a már elhunyt és még ma is élő áldozatoknak és a hozzátartozóinak a kegyeletet leróni.