Hogy Korondon tavaly a román karhatalom – nem egyedi eset – csak azért vert meg embereket a vásáron, mert magyarok voltak, hogy Bukarestben a rendőrök orra előtt támad a román csőcselék baseballütőkkel a csíkszeredai hokisokra, hogy a Hatvannégy Vármegye Mozgalom erdélyi tagjai a ceausescui hagyományokat követő, securitatesokkal ma is megtűzdelt SRI (román titkosszolgálat) folyamatos zaklatásainak vagy veréseinek vannak kitéve, hogy szomszédaink a mai napig sok helyütt megtagadják a magyar nevek magyarul való regisztrálását a személyi okmányokba, hogy Újvidéken január 18-án a magyarok Magyarországra való kitelepítését szorgalmazó röplapokat szórtak (Magyar Szó, 2003. január 21.), mindez nem hír, nem is lehet hír a nemzetközi szocialista – göbbelsi – médiának, hiszen odaveszne a másságipar kizárólagossága, kevesebb idő jutna a melegfesztiválok, alávalóságshow-k, Auschwitz-memoárok szép elegyére.

Mi azonban egyenlő mércével mérünk: éppen annyira tiszteljük a holokauszt áldozatainak emlékét, amennyire ők a Gulágon vagy a Kárpát-medence különböző pontjain elpusztított magyarokét, éppen annyira becsüljük hagyományaikat, vallásukat, ünnepeiket, amennyire ők a Szent Koronát, a keresztény egyházakat vagy a karácsonyt.

Ennek szellemében pótoljuk az egyoldalúságot, ismét csak az újvidéki Magyar Szó segítségével (január 23., Teleki Júlia írása) emlékezünk a délvidéki magyarság halálmenetére és holokausztjára:

„Ötvennyolc évvel ezelőtt, 1945. január 23-án űzték ki otthonukból a még életben maradt magyarokat. Ugyanis 1944 őszén a férfiak többségét már kivégezték. A reggeli órákban a partizánok puskával a kezükben törtek be a magyar házakba, öt percet adva a pakolásra. (…) Tíz óra körül a piactér megtelt a megfélemlített, elkeseredett magyarokkal. (…) Míg ők sírtak, zokogtak, a szerb járókelők, akikkel addig együtt éltek, köpködtek és halált kiáltottak rájuk. Délután négy óra körül a megdermedt magyarokat megindították Járek felé. Csak néhány kisgyermekes családot raktak tehervonatra. A többi gyalogosan indult a térdig érő hóban, mínusz 20 fok alatti hidegben. Az idősek jajgattak, zokogtak, a gyermekek sírtak, a könnycsepp ráfagyott az arcukra. Aki nem bírt menni, azt puskatussal verték. Az első áldozat egy újszülött volt, aki megfagyott édesanyja karján. Zsablyán áthaladva a zsablyai magyarok pokrócokat adtak az átfagyott embereknek, és könnyes szemmel nézték szenvedésüket, nem gondolván azt, hogy egy hét múlva ugyanez a sors vár rájuk is. Éjjel érkeztek meg a járeki koncentrációs táborba. Húsz-huszonöt embert tereltek be egy szobába, ahol szalma volt leterítve, tele tetvekkel. Egy hét múlva megérkeztek a zsablyai, majd tavasszal a mozsori magyarok is. Kegyetlen sors várt a tábor lakóira. Éheztették, megkínozták, megalázták őket. Kukoricát daráltak csutkástul, azt kapták enni só nélkül, mint az állatok. Nagyon sokan megbetegedtek és meghaltak, köztük sok gyermek is. A halottakat a német kriptákba dobálták, míg meg nem teltek, utána a földre hányták és leöntötték mésszel. Volt, aki még élt, mikor elvitték. Öt kegyetlen hónap után Gajdobrára hajtották a tábor lakóit. Végül 1945. szeptember derekán kinyílt a tábor kapuja. A kisemmizett, megalázott, megkínzott, az emberi méltóságától megfosztott, csontig soványodott magyarok ott álltak eltépett ruhákban, papírral a kezükben, amin az állt: bárhova mehetnek, Csúrog, Zsablya és Mozsor kivételével. Ezt a határozatot az akkori vajdasági képviselőház elnöksége hozta meg a belügyi szervek javaslatára. Iktatószámmal, pecséttel és aláírással ellátva. (…) Mi ez, ha nem holokauszt? Vajon mirólunk mindenki megfeledkezett? 1946 februárjában érvényesítették az előzőleg hozott határozatot, amelyben leírták, hogy alkalmazni kell a kimondott kollektív bűnösséget a magyarok felett. A dokumentum pecséttel, aláírással ellátva. A házainkban azóta is mások laknak, a földjeinket mások szántják. Mindent elvettek tőlünk, elvették életünk egy darabját. A kollektív háborús bűnösség terhe azóta is rajtunk van, bár soha nem bántottunk senkit. Itt a végső ideje, hogy a békés együttélés végett és annak reményében levegyék rólunk a kollektív bűnösség terhét és rehabilitálják az ártatlanul kivégzett magyarokat.”

Márai Sándor már 1946-os (!) Naplójában megírta, hogy valakik üzletet kezdenek csinálni a halottaikból (pedig hol volt akkor még az a bizonyos iparág)… Hogy kik, azt tudhatják, lapozzák fel a művet. Egészséges gondolkodású ember nemigen hihet abban, hogy bankók segítségével megváltható a szenvedés. Mégis, csak a párhuzam kedvéért: vajon a koncentrációs táborba hurcolt magyarság kártalanítása érdekében mikor utazik budapesti küldöttség törvényt előkészíteni Belgrádba vagy Bukarestbe?

Boross Péternek a Magyar Nemzet főszerkesztőjéhez írt, a Népszabadságban megjelent levele sokat elárult a politikai korrektség terén immár jeles eredményt felmutató MDF-arculatából, ha ugyan van még olyan neki. (Boross egyebek közt, alig burkoltan azt kérte Liszkay Gábortól, ugyan végezzen már jó kis elhatárolódási testgyakorlatokat, netán rúgja ki pár újságíróját.) Az önmagát túlélt minipárt elnöke, Dávid Ibolya pedig a napokban éppen Szabadkára látogatott, ahol „jó hírrel” örvendeztette meg a délvidéki magyarokat: őnagysága és pártja az EU-csatlakozás kapcsán „azt szeretné, ha a mindennapi kapcsolatok a családok között, a gazdaság és a kultúra terén nem szakadnának meg. Éppen ezért többszöri beutazásra szolgáló és könnyen beszerezhető vízumot tartanak helyénvalónak”. (Magyar Szó, 2003. január 23.) És nem szégyellte magát a kecses hölgy. Merte ezt fennhangon kimondani: vízum magyaroknak Magyarországra.

Nem találják ki: ugyanez az MSZP álláspontja is. Csak nem fogja a szégyenletes, négypárti EU-roadshow-k idilljét felrúgni Ibolykánk néhány százezer „koszos jugóért”? Netán elmondani, hogy az EU jogrendszerével nemcsak harmonizál az etnikai alapú kettős állampolgárság, de jó néhány tagország évtizedek óta alkalmazza is, Portugáliától Írországon át Itáliáig és Németországig. Óh, nem, a „mérsékelt” MDF ilyen eretnekségre nem ragadtatja magát, még a végén a kedves Tom Lantos összevonná szemöldökét. Tudja, mit, pártelnök asszony, megszavazunk önnek egy könnyen beszerezhető vízumot a Köztársaság térre.

* * *

Mint arról már más alkalommal szóltunk, a balti államokban például egyforma mértékben elítélik a nemzeti szocialista és a nemzetközi szocialista bűnöket. Ott egy Horn kaliberű egyén nemhogy vezető politikus nem lehet, de jellemzően inkább más országokban bujkál a felelősségre vonás elől. A Baltikumban nem a Loppert Dánielhez hasonló, véleményszabadságukkal élő fiatalokat állítják bíróság elé, hanem az idősebb Bauereket. Ha már a „magyarok barátja”, Tom Lantos „szenátor” szóba került, idézzük fel a Ceausescu sátáni rendszerét annak idején lelkendezve dicsérő és támogató politikus három évvel ezelőtti litvániai útját.

Az ügy előzménye, hogy Litvánia akkori főügyésze, Kazis Pednyicia már 1997-ben kijelentette, a litván hatóságok egyformán üldözni fogják a nemzetiszocialista és a szovjet rezsim háborús bűnöseit. „Természetesen voltak zsidók, akik a litvánoktól szenvedtek, de ennek ellenkezője is megtörtént” – fogalmazott Pednycia (Jewish Telegraphic Agency, 1997. 12. 05.), utalva arra, hogy a litvániai szovjet terrorgépezetben nagy számban tevékenykedő zsidók litván tömegek deportálásáért és elpusztításáért felelősek, csakúgy mint azon litvánok, akik a nemzetiszocialista megszállókat segítették hasonló módon a zsidók deportálásában (a kis balti államban egyébként a szovjet megszállók több embert irtottak ki a nemzetiszocialistáknál).

2000 januárjában az „emberjogi” vizitet tartó Lantos egészen addig jó hangulatban beszélgetett az őt fogadó vilniusi főügyésszel, amíg az be nem számolt arról, hogy Izrael és az USA nem vagy alig működik együtt a kisebb részben nemzetiszocialista, de főként egykori kommunista háborús bűnösök, köztük számos zsidó kiadatásában. Sajtóbeszámolók szerint a jólnevelt Lantos üvölteni kezdett és az asztalt csapkodta (Central European Review, 2000. január 7.), valahogy nem feküdt neki a gondolat, hogy nemcsak idős németek és egyéb keresztények állhatnak bíróság elé emberiség elleni bűntettek vádjával. A találkozót „rendkívül csalódást keltőnek” nevezte, litvániai programját lerövidítette és huss, elrepült. Hőn reméljük, hogy egy nem is oly távoli napon majd nálunk is rövidít. És repül…