Történt, hogy egy szép tavaszi napon a boltból karácsonyfaként megrakva hazafelé ballagtam. Pár méterrel előttem egy szépen öltözött hölgy ment, s többször, egyre sűrűbben hátrafordult. Engem nézett. Megszoktam. Errefelé az emberek a testi másság észlelése tekintetében nem különösebben kulturáltak. De nem erről volt szó, a hölgy ugyanis megszólított és megkérdezte, hogy kértem-e fogyatékossági támogatást. Őszintén szólva akkor még azt sem tudtam, hogy ezt a dolgot eszik-e vagy isszák. (Azóta tudom: mérgező…) Merthogy fogyatékos létemre eddig – egyetlen egyösszegű egyetemi juttatás kivételével – semmilyen támogatásban nem részesültem. Lelkészcsaládba születtem a Kádár-korszak vége felé, s az államtól semmilyen támogatást nem kaptunk, még emelt összegű családi pótlékot sem (ezt a hölgy nem nagyon akarta elhinni…), s egy idő után megszoktam, hogy nem kapok támogatást. Magamat sohasem tekintettem fogyatékosnak, hisz számomra az élet így természetes. Mindent meg tudtam csinálni, minden feladatot el tudtam végezni, amit akartam és amire szükségem volt. Zenéltem billentyűs hangszeren, kitanultam a fényképészszakmát, kiállításaim vannak, elvégeztem a református teológiát (most éppen második egyetemi diplomámat szerzem), szerető feleségem s gyönyörű kisfiam van, más emberhez hasonlóan biciklizek, megtanultam civilizált ember módjára késsel-villával enni – sőt, kis csellel még a cipőfűzőmet is be tudom kötni. Nyomoréknak csak másoknak a tekintetében látom magam. (No meg akkor, ha a miskolci tömegközlekedést veszem igénybe – de ez már egy másik történet…) Egyszer próbált egy érdekvédelmi csoport – természetesen mindenféle támogatásokat ígérve – tagjai sorába léptetni, de mikor láttam, hogy milyen maffiával van dolgom, inkább nem léptem be. Így tehát szatyrokkal teleaggatva, az utca közepén kissé meglepett a hölgy kérdése. Beszédbe elegyedtünk, s „kórelőzményemet” hallva biztatott: igényeljem meg a támogatást, hiszen jogosult vagyok rá, sőt, még perelhetem is az államot stb., stb. Mivel nem vagyunk túl jól eleresztve anyagilag, úgy gondoltam, megpróbálom. Az ilyenkor szokásos tiszteletkörök – megfelelő papírok, orvosi igazolások megszerzése – után végül is májusban beadtam az igénylést. Aztán vártam. Persze reménykedtem. Mit reménykedtem?! Semmi kétségem nem volt a pozitív elbírálás tekintetében, hiszen a hölgy – és az ortopéd szakorvos meg több sorstárs – egyértelműen biztatott. Aztán egy szép, aranyló napsugaraktól beragyogott őszi napon megérkezett a levél a Területi Államháztartási Hivataltól.

A dolog költészetének jobb megértése végett a határozatot és az indoklást szó szerint idézem.

„A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. Törvény 23. §-a alapján az Orvosszakértői Intézet szakvéleményét figyelembe véve a 2002. május 30-én (sic!) benyújtott fogyatékossági támogatás iránti igényét elutasítom. (…)

Indoklás. Fogyatékos támogatás iránti igénye 2002. május 30-én (sic!) érkezett hivatalunkba. Az igény elbírálása érdekében szakvéleményt szereztünk be az Országos Orvosszakértői Intézet (OOSZI) szakértő bizottságától arról, hogy az egészségi állapota alapján súlyosan fogyatékosnak minősül-e.

A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. Törvény (a továbbiakban: FOT) 23. § (1) bekezdése szerint fogyatékossági támogatásra az a 18. életévét betöltött súlyosan fogyatékos személy jogosult, aki látási, hallási, értelmi, mozgásszervi fogyatékos és állapota tartósan vagy véglegesen fennáll, továbbá önálló életvitelre nem képes vagy mások állandó segítségére szorul. A FOT 23. § (1) bekezdés d) pontja szerint azon személy tekinthető mozgásszervi fogyatékosnak, akinek a mozgásrendszer károsodása, illetőleg funkciózavara miatt helyváltoztatása a külön jogszabályban meghatározott segédeszköz állandó és szükségszerű használatát igényli. A segédeszközök felsorolását a többször – legutóbb a 42/2002. (III.21) Korm. rendelettel – módosított 141/2000. (VIII.9) Korm. rendelet 1. számú mellékletének 4. pontja tartalmazza. A felsorolás szerinti segédeszközök: a) végtagprotézisek, b) protézisek, c) személyes mozgás nem testen viselt segédeszközei (egy karral működtetett járóeszközök, a kerekesszékek). Mozgásszervi fogyatékosnak kell tekinteni azt a személyt is, akinek mindkét felső végtagja a manipulációs képességet olyan jelentős mértékben korlátozóan bénult, csonkolt, deformált vagy torzult, amely önmagában vagy műtéti korrekcióval alkalmas lehet alapfunkciók elvégzésére, de a felső végtagprotézis használata esetén e funkciók ellátására már nem lenne képes.

A FOT 23./C. § (1) bekezdése szerint a súlyos fogyatékos állapot megállapítását az Országos Orvosszakértői Intézet illetékes szakértő bizottsága végzi.

Nem minősül súlyosan fogyatékosnak, mivel a B pontban jelzett mozgásszervi károsodása miatt a 42/2002. kormányrendelettel módosított 141/2000. kr. 1. sz. mellékletében nevesített segédeszköz állandó használatára nem szorul.

Az Országos Orvosszakértői Intézet 553729/2002/B számú szakvéleménye szerint Ön nem mozgásszervi fogyatékos. Ezen orvosi vélemény alapján megállapítható, hogy a támogatásra való jogosultság fent hivatkozott jogszabályi feltételei hiányoznak, ezért igényét el kell utasítani. Mivel a fogyatékossági támogatásra irányuló igénye azért került elutasításra, mert nem súlyosan fogyatékos, ezért az elutasító határozat jogerőre emelkedését követő egy éven belül újabb igénybejelentés esetén a bizonyítási eljárást csak abban az esetben folytatjuk le, ha az orvos igazolja, hogy állapota az elutasítás óta rosszabbodott (FOT 23/B. § (1) bekezdés).

Fellebbezési joga a FOT 23/B. § (1) bekezdésén alapul.”

Fényképésztanuló koromban történt, hogy az iskolaorvos ügybuzgó helyettese hívatott a rendelőbe, s közölte: valamely vonatkozó törvény alapján – fogyatékosságomra való tekintettel – alkalmatlan vagyok a fényképészszakmára, s abba kell hagynom tanulmányaimat. (Ekkor már túl voltam több országos fotópályázat első vagy második díján, arany minősítéseken stb.). Persze ha úgy gondolom, fellebbezhetek, s egy orvosszakértői bizottság majd dönt a dologban. Úgy gondoltam – s befejezhettem a tanulmányaimat. Most nem fogok fellebbezni. Legalábbis nem a FOT 23/B. § (1) bekezdése alapján. Semmi értelme. Hiszen a törvény egzisztenciámban támad, kétségbe von, megkérdőjelez. Létemben tagad. Fellebbezésem jogalapja tehát nem a törvény, hanem megkérdőjelezett egzisztenciám, megtagadott létem. Benyújtom hát fellebbezésem!

Eddigi rövid életem során számtalanszor szenvedtem hátrányt fogyatékosságom miatt. Az általános iskola maga volt a pokol. Többszörösen stigmatizáltan, idegen testként voltam jelen a kisvárosi „félelit” iskolaközösségében. Aki stigmát hordoz magán, magában hordozza minden stigma súlyát. Én is így voltam egyszerre – elnézést a szalonképtelen kifejezésekért (viselni sem volt sokkal könnyebb őket, mint most leírni) – „klerikális”, „csula”, „cigány”, „buzi”, „nyomorék”, „hülye” és természetesen „zsidó”. Magam ez utóbbit megtiszteltetésnek vettem, s ennek fényében láttam a többit is. Úgy véltem: a választott nép és Krisztus üldöztetéseiben, megaláztatásaiban részesülök… A társadalom azonban felnőttként is eltaszít – ugyanakkor vonzódik is hozzám, mint valami egzotikumhoz. Persze Erving Goffmant és másokat olvasva az ember már tudja, mi és hogyan történik a stigmatizáltak és a társadalom interakcióiban – de ez a tudás a mindennapokban vajmi keveset segít. A társadalom eltaszít – ugyanakkor sajnál is; lenéz, mint valami szerencsétlent, s ha mégis olyan szerencsésnek bizonyulok, hogy jutok valamire, jóleső örömömbe mindig vegyül némi üröm is, hogy vajon sikerem nem csupán mások sajnálatának eredménye-e. A társadalom kitaszít – de igazságtalan lennék, ha csupán általánosságban beszélnék azokról, akik aktív vagy passzív magatartásukkal kitaszítanak, és elfelejtkeznék azokról, akik mellettem állnak. De én itt csak példa vagyok, egy nyelvtani ragozás rutinjával történő mindennapos, sokszor látens gyakorlatnak a látenciából kiemelkedő paradigmája. Nekem van „emberem” szemben nagyon sok olyan sorstársammal, akinek a Bethesda partján ülő bénához hasonlatosan nincs „embere”, aki a gyógyító forráshoz vezetné.

Az imént azt írtam, hogy a dolog költészetének jobb megértése végett idézem a TÁH-tól kapott levél szinte teljes szövegét. Mit értek a „dolog költészetén”? Azt, hogy miután a társadalom kitaszít, ezt a kitaszított egzisztenciát is megkérdőjelezi. Azt, hogy az a törvény diszkriminál, mely arra hivatott, hogy enyhítse a diszkrimináció tüneteit. Azt, hogy az a társadalom, melynek tekintetében állandóan mint fogyatékos látom magam, most szembeköp egy törvénnyel, mely a fogyatékosságomat is elvitatja tőlem. Azt, hogy miután a társadalom a perifériára szorít, ezt a perifériát mint talajt is megpróbálja kihúzni a lábam alól. Nincs számomra hely a társadalomban. Hazátlan lettem.

De nézzük a dolog földhözragadtabb oldalát. A társadalom a fogyatékosokra úgy tekint, mint eltartottakra. Mindig többet vár el tőlük, ha már egyszer segélyekkel stb. eltartja őket. Életemben először lett volna valami – havi tizenháromezer egynéhányszáz forint – „hasznom” abból, hogy fogyatékosnak születtem. Most azonban nem számítok fogyatékosnak. „Ön nem mozgásszervi fogyatékos.” Na már most, ha nem nő ki sürgősen a kezem – márpedig ebben a korban ez már ritkán szokott előfordulni – akkor mi a teendő? Több választási lehetőségem is van.

1. Az indoklás szerint úgy tűnik, hogy ha protézist viselnék, mindjárt jogosulttá válnék a támogatásra. Aki viselt már efféle alkalmatosságot, az tudja, hogy kozmetikai funkciókon túl semmire nem alkalmas. Legalábbis a támogatott változat. A nem támogatott bioelektromos, high-tech stb. változatra pedig tíz évnyi fogyatékossági támogatás összege sem biztos, hogy elegendő volna. Arról nem is beszélve, hogy születési rendellenesség esetén az ember megtanul együtt élni a hiánnyal és aszerint alakulnak ki reflexei, egyensúlyérzéke, testérzete, távolságérzete stb. Egy művégtaggal bizonyára képtelen volnék kísérő nélkül a miskolci buszjáratokon közlekedni vagy megnyomni a számítógép klaviatúráján a baloldali „shift” billentyűt. Semmi szükségem tehát rá. Kozmetikai cél? Minek? Megszoktam a rám sunyító tekinteteket. Vállalom magam. Teljes embernek érzem magam, s ha egy ilyen plusz tehetetlenségi terhet vennék magamra, minden bizonnyal fogyatékosnak is érezném magam. Arról nem is beszélve, hogy nem volna etikus egy teljesen felesleges protézis miatt kiadásokkal terhelni a tb-t…

2. Megvárom, amíg romlik az állapotom. A többször emlegetett miskolci tömegközlekedés viszonyait figyelembe véve erre minden esélyem meg is van. Minap például egy vadonatúj buszra szálltam fel, biztonság kedvéért az első ajtón. A sofőr még be sem zárta az ajtót, de már beletaposott, rakéta módjára elindult, én pedig elterültem a padlón. Szerencsém volt. Nem törtem össze magam. Segíteni persze senki sem segített, csak némi megjegyzést tettek arra vonatkozólag, hogy talán részeg vagyok.

3. Orvosnál jártomban, a váróban hallottam, hogy egy 67 százalékos leszázalékolást lehetővé tevő orvosi zárójelentés úgy 50-500 ezer forint közötti összegért megvásárolható. Lassan eltöltöttem annyi időt az iskolapadban, hogy ha azt is munkaviszonynak számítják, le is százalékoltathatnám magam. Ha pedig ez nem megy, hát bizonyára vehetek egy olyan orvosi igazolást is, melynek alapján megkapom a fogyatékossági támogatást.

Természetesen mindhárom megoldás etikátlan, tisztességtelen; vagy magammal, vagy a társadalommal szemben. Nyilvánvalóan egyiket sem választom. Költői kihívásra nem adhatok útszéli választ.

Tanulság? Több is van. Goffman beszél a „bölcsekről”, akik a stigmatizáltak mellé állnak, megértik őket, akiket a stigmatizáltak közösségük tiszteletbeli tagjainak tekintenek, s akik adott esetben a stigmatizáltak szószólójává is válhatnak. Társadalmunk, s úgy tűnik az egészségügy is tele van – minden kritikán felül – jó szándékú, de felkészületlen „bölcsekkel”. A jó szándék azonban kevés, tudjuk, a pokolba vezető út is véle van kikövezve, s megfelelő felkészültség, adott esetben a törvényi háttér ismerete nélkül a jószándékú biztatás mentális pokolba taszíthatja az amúgy is kiszolgáltatott, stigmatizált, fogyatékos embereket. Másfelől mind a társadalom, mind a törvényalkotás és az egészségügy is alapjában véve felkészületlen a fogyatékosok ügyeinek körültekintő kezelésére. A fogyatékosság abnormitás. Ami normális, az általában homogén, abban az értelemben, hogy az egészséges emberek egészségességüket tekintve gyakorlatilag egyformák. Ezzel szemben a fogyatékosok tömege meglehetősen heterogén. Persze itt is vannak tipikus esetek, minden lúdtalp alapjában véve egyforma, azonban hihetetlenül sok a változat, az individuális eset, mely – mint az az én esetemben is történt – nehezen sorolható a „Nagy Zöld Könyv” előre kialakított „B. N. O.” kategóriái közé. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a támogatás igénylésére rendszeresített nyomtatvány megfogalmazásai nem egyértelműek. Amíg az elutasító levelet kézhez nem vettem, magam sem tudtam, hogy a támogatás „súlyos fogyatékosoknak” szól.

A tanulság – mint elnevezése is mutatja – ismét csak az értelemnek szól. A mindennapokban a kérdés továbbra is megmarad: mi a teendő? Mint mondtam, a fellebbezésnek különösebb értelme nincs. Így amíg a törvény helyet nem biztosít számomra a Hazában, vagy legalább annak perifériáján – élek a törvény ellenében. Ahogy eddig, úgy ezután is próbálom tenni a dolgomat. Második diplomát szerzek, teológia után kulturális antropológiát tanulok – a kulturális idegenség, a másság megértésének és feldolgozásának tudományát és művészetét -, mert – szólam ide vagy oda – hasznos tagja szeretnék lenni a társadalomnak – ennek a magyar társadalomnak. Törvény ide vagy oda. Köszönöm, hogy meghallgattak.