Amiben nincs semmi meglepő. A kétpólusúvá sorvadó magyar választási rendszer – és minden hasonló kétosztatú rendszer – elvi réme a patthelyzet, amikor fillérre ugyanannyi szavazat esvén mindkét oldalra, előállhat az az iszonyú állapot, hogy senki sem tud kormányozni, hacsak a két fél nem áll össze, s nem alakít egy kvázi százszázalékos többségű nagykoalíciót.

Ennél a csak elméletben elképzelhető állapotnál van egy árnyaltabb változat, amikor a két nagy mellett egy harmadik kisebb erő a mérleg nyelvének szerepét, illetve, mivel a mérleg nyelvének csak az állapot jelzése a dolga, valójában a mérő személy ujjának szerepét – ahogy finoman megnyomja az egyik serpenyőt – alakítja.

Erre a cinkos szerepre ajánlja a polgári hetilap két publicistája a Szabad Demokraták Szövetségét. Ekképpen: „Az együttműködés mellett szóló érveket ismerjük: 1994-ig közös politikai út, sőt szövetség; a német példa; egykori közös tagság nemzetközi szervezetekben.” Vagyis: a Fidesz nem szabadulhat meg múltjától, felbukkanása a politikai színtér jobboldalán a szerző szerint csak taktikai, mely nem feledtetheti el a „régi szép idők” vidám, liberális emlékeit.

A második: „s nem is kérdéses, hogy kivel kellemesebb érvelve vitázni: egy esztétika szakos bölcsésszel vagy egy sofőrtrikós önkéntes rendőrrel”. Az ember eltűnődik, vajon a Metész-tüntetést szétverető, Pongrátz Gergelyt megbilincseltető, Wass Albertet megalázó Kuncze Gábor melyik ideálképnek felel meg inkább. Esztéta vagy bunkó?

Ahol felbukkan a liberális eszme, ott természetesen ennek is le kell íródnia: „a szélsőjobb szavazataival esetleg lehet választást nyerni, de olyan kormány, amelyik ezzel a szélsőjobbal együttműködik, vagy akár csak összekacsint, a mai Európában nem szalonképes. A szabad demokrata partner megoldhatná a Fidesz centrumproblémáját”.

Érdekes, hogy ahol liberálisok beszélnek, ott azonnal felsejlik a háttérben a zsarolás és fenyegetés rút fegyverzete. Mellesleg, a szélsőjobb itt azt a szavazóbázist jelenti, amelyik – hogy nyersen fogalmazzunk – már akkor is a jobboldali értékrendre szavazott, amikor a most megszólított párt ifjúi hevületében még a szakállas esztéta bácsik drogos fejtegetéseire hallgatott.

Sajátosan undorító a bársonyos hangú fenyegetés: a Fidesz ugyan nyerhet a mucsai bunkók szavazataival, de a liberálisok nélkül szalonképtelenné válik a nagy Európában. Vajon miért? És mitől tenné őt szalonképessé a melegek házasságának, a fiatal generáció kábítószeres megrontásának, az iskolai oktatást ellepő korrupciónak, a pragmatikus elvtelenségnek – tegnap antikommunista, ma neobolsevik, holnap patrióta – az elvét hirdető szervezet?

A német példával is jobb volna óvatosan bánni, mert volt már rá eset a történelemben, hogy ez nem jött be. De mindez eltörpül annak fényében, amit a remélhetőleg mélyen át nem gondolt szerkesztői kezdeményezés talán föl sem fogott: Orbán Viktor személye a garanciája annak, hogy az ezerszer leszélsőjobbozott hatalmas nemzeti tábor négy éven keresztül töretlenül kitartott és kitart jövő tavaszig is eszményei mellett. Őket figyelmeztette a minap a Fidesz-MPSZ elnöke, hogy vigyázzanak, mert még most sem vagyunk elegen. Ha ez a hatalmas és hűséges tábor azt hinné, hogy a liberális szirénhangok a polgári vezetők között megértésre találnak, a Fidesz örökre elveszítené tömegbázisát.

A rokonszenv- és ellenszenvindexeket látva ugyanis körülbelül az a helyzet, hogy egy esztétika szakos szabad demokrata tíz jobboldali szavazót űzne el a polgári oldaltól. Mert lehet, hogy egy-két liberális véleménymondó szemében szélsőjobboldalinak számít, aki magát magyarnak vallja, de legalább hatmillió ember soha nem bocsátja meg az SZDSZ-nek történelmi bűneit.

Csintalan Sándort örömmel befogadta a jobboldal, mert érti, amit mond. Eörsi Mátyást nem fogadná be soha. De ami még nagyobb baj, attól is elfordulna, aki ezt ajánlaná neki. Ez ugyanis nem politikai matematika kérdése. Ez történelem.