Hirdetés

Az történt egy héttel ezelőtt az Európai Néppárt választmányán, amire nagyjából számítani lehetett. A nyugati tagpártok és azok politikusai hosszas szájkarate után megfutamodtak, és belátták, hogy nagyobb szükségük van a Fideszre, mint a Fidesznek rájuk. A politikai gyűlést megelőző hetekben Manfred Weber, az EPP csúcsjelöltje és számos néppárti vezető minősíthetetlen hangon beszélt a Fideszről és a magyar kormányfőről. Ultimátumokat osztogattak, vörös vonalakról értekeztek, jogállamiságról, demokráciáról szónokoltak, na meg arról, hogy itt a mese vége a Fidesz számára, ha nem viselkedik úgy, ahogy ők azt megszabják neki, akkor most már végleg kizárják a nevében kereszténydemokrata európai gyűjtőpártból.

Fotó: MTI

Aztán eljött a választmány napja, amikor mindenki a CDU-ra figyelt, hiszen a néppárti tagpártok közül a németek a legbefolyásosabbak. Annegret Kramp-Karrenbauer, a CDU újdonsült elnök asszonya pedig bejelentette, hogy nem a kizárás, hanem az egyoldalú felfüggesztés pártján van – ami nyilvánvalóan a kizárásnak egy enyhébb változata. Erre jött a fideszes válasz: a nagyobbik kormánypárt ezt nem fogadja el, és kilép az EPP-ből. Azonban a nyugati politikusok – hiába próbálja őket a közép-európai régió évtizedek óta őszinteségre szoktatni – nem hitték el Orbán Viktornak, hogy valóban kilépne. Mikor tudatosult bennük, hogy a magyar miniszterelnök nem csupán fenyegetőzik – ami egyébként az ő politikai eszköztáruk legfontosabb része –, hanem valóban azt tenné, amit mond, hirtelen megfutamodtak, és elkezdtek nagy léptekkel hátrálni.

A kompromisszumos eredményt mindannyian ismerjük, a Fidesz saját maga függesztette fel jogainak gyakorlását arra az időre, amíg az úgynevezett „bölcsek tanácsa” el nem készíti jelentését a pártról az EPP számára. Valójában nem is a döntés a lényeges, hanem az, ami mögötte van. Nyilvánvalóan nincs olyan politikai erő, amelyiknek jót tenne egy szakítás két hónappal egy sorsdöntő választás előtt – főleg, ha az egyik legsikeresebb tagpártról van szó. A Néppártnak pedig valóban nagyobb szüksége van most a Fideszre, mint fordítva, hiszen a Fidesz tagságán múlhat az, hogy sikerül-e megőriznie az EPP-nek a választások után a két évtizede fennálló elsőségét. Weber sem szeretné, hogy adott esetben ne róla, hanem Frans Timmermans szocialista csúcsjelöltről szavazzanak az Európai Parlamentben május 26-át követően. Már ha egyáltalán Weber marad a néppárti jelölt, és nem jön helyette valaki egészen más, akinek valóban van tekintélye és ereje az európai politikában, nem úgy, mint a jelenlegi csúcsjelöltnek. Manfred Weber lett végül a múlt heti választmány egyértelmű vesztese, hiszen az ő három feltételéből, amit a Fidesznek szabott, noha lényegében mindegyik teljesült, mégsem sikerült megfékeznie az EPP liberális szárnyát, azok továbbra is ragaszkodtak a Fidesz kizárásához. Ezen felül pedig a hazája legnagyobb tagpártjának, a CDU-nak a vezetője sem az ő megoldása mellett foglalt állást, hanem a felfüggesztést javasolta.

Jól mutatja ez Weber Néppárton belüli súlyát és befolyását, hiába udvarolt hetekig a liberális kisebbségnek, még őket sem sikerült meggyőznie. Ezzel szemben a magyar miniszterelnök és a Fidesz delegációja elérte azt, amit szeretett volna: bent maradni a Néppártban az EP-választásokig. Ha a választásokat megelőzően került volna sor szakításra, akkor a „Fidesz-problémaként” lehetett volna tálalni a kérdést a nyilvánosságnak, azonban, ha úgy alakulnak május 26-án az eredmények, hogy nincs értelme tovább az EPP-ben maradnia a nagyobbik magyar kormánypártnak – mert előbbi mondjuk szövetséget köt a liberálisokkal, zöldekkel –, onnantól kezdve „EPP-problémáról” beszélhetünk majd. Ugyanis semmilyen garancia nincsen arra, hogy a jelenlegi politikai szövetségi rendszer fenntartható marad az EU-ban. Egyre inkább regionális és politikai kérdésekre adandó válaszok mentén alakulnak ki új szövetségek Európa-szerte.

Az EPP egy jelentős része elárulta saját értékeit, és hátat fordított azoknak a választóknak, akiket korábban képviselt. Ma a Néppárton belül a skandinávoknak és a Benelux államoknak az a legnagyobb bajuk a Fidesszel, hogy nem akar illegális bevándorlást, és kiáll Európa keresztény kultúrája mellett. A Néppártot pedig Adenauer, De Gasperi és Schuman éppen a keresztény értékekre és az európai konzervatív hagyományra építették, nem pedig homoszexuális házasságra, a genderlobbira és a könnyű drogok legalizációjára. Ma az alapító atyákat, de még Helmut Kohlt, a német újraegyesítés kancellárját és Jacques Chiracot, egykori francia elnököt is könnyen kizárnák az EPP-ből, amiért azok merészeltek konzervatív politikát folytatni saját hazájukban és Európában egyaránt.

Felmerül a kérdés, hogy érdemes-e egy keresztény értékeket valló pártnak egyáltalán részt vennie egy olyan európai ernyőszervezetben, amelyik teljesen elhagyta korábbi értékeit. Nehéz a válasz, mert egyelőre az EPP adja az EU vezetésének a jelentős részét, és a Néppárt a legbefolyásosabb európai szövetség, ami rendkívül fontos szempont Magyarország EU-s érdekérvényesítése szempontjából. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy szövetségnek lehet-e nevezni egy olyan társaságot, amelynek a jelentős többsége sosem sietett a Fidesz segítségére, amikor utóbbinak szüksége lett volna rá a nemtelen baloldali-liberális-zöld-kommunista támadások miatt az utóbbi közel egy évtizedben.

Az biztos, hogy az európai választópolgárok fogják eldönteni a következő öt évre az unió sorsát. Már most látszik a közvélemény-kutatási tendenciákból, hogy a hagyományos jobb- és hagyományos baloldal veszíteni fog a népszerűségéből. Egyelőre azt még nehéz megjósolni, hogy kik fognak előretörni. A radikális baloldal (ideértve a zöldeket) is erősödő tendenciát mutat, míg sok helyütt Európában – joggal – erősödnek a bevándorlásellenes, elsősorban jobboldali politikai pártok. És mindezek mellett az tapasztalható, hogy egyes régiókban, függetlenül a politikai színezettől, viszonylagos egyetértésben vannak az országok vezetői és állampolgárai is Európa jövőjét illetően.

A V4-es országok kormányfői teljesen eltérő európai politikai pártcsaládokhoz tartoznak, Morawiecki konzervatív, Babis európai liberális, Pellegrini szocialista, míg Orbán Viktor néppárti. Ettől függetlenül az illegális bevándorlást és a nemzetállami szuverenitást tekintve – amelyek Európa szempontjából ma talán a legfontosabb kérdések – nincsen nézetkülönbség a fenti politikusok között. Sőt, talán egész Közép-Európára jellemző a fenti kitétel, ebben a régióban a hagyományos értékek és a bevándorlás kritikus szemlélete meghatározó a politikusok és a választók számára is. Ráadásul nyugatabbra és délebbre is vannak már a közép-európai politikának követői, noha Ausztria csak mérsékelten, de mégis a bevándorlásellenes táborhoz tartozik, ami inkább Strachénak köszönhető, kevésbé Kurznak, Salvini Olaszországa pedig egyértelműen a migráció megfékezése mellett és a mélyebb európai integráció ellen tette le a voksát.

Kialakulhat tehát egy olyan Európai Parlament a jövőben, amelyben nem az ideológiák mentén szerveződő pártok és frakciók fognak szövetséget alkotni, hanem régiók és olyan politikai erők, amelyeknek hasonló víziójuk van Európa jövőjét illetően.

A szerző az Alapjogokért Központ kutatási igazgatója.