Igazi nagy háború dúl a szomszédságunkban. Olyan nagy, amilyenről nem is gondoltuk, hogy Európában valaha még megtörténhet. Ezer kilométeres arcvonalon százezres hadseregek vívnak csatákat, tüzérséggel, tankokkal, a modern hadviselés minden eszközével. Hogyan következhetett ez be?

Hirdetés

Mi történik velünk, és mi az egyes népek helyes válasza minderre? Ahhoz, hogy megpróbáljuk a kérdést egyáltalán megérteni, bő száz évvel vissza kell mennünk az időben.

*

Világháború. Mindenki ismeri ezt a szót, és senkinek eszébe sem jut, hogy megkérdőjelezze az alkalmasságát annak megjelölésére, amire használjuk. Pedig eljött az ideje, hogy megkérdőjelezzük. Hogy újra értelmezzük a mi nyugati kultúránk helyét a világban. Az a háború, amit mit mi első világháborúnak hívunk, gyakorlatilag Európában zajlott, néhány csekély jelentőségű afrikai és közel-keleti mellékhadszíntérrel, ott is az európaiak ütköztek meg egymással, esetleg proxiháborúkat vívattak a helyiekkel. A Föld lakóinak nagy része kimaradt az egészből, részben még az európaiak is.

A második világháborúban, elsősorban Japán belépése miatt már jelentős távol-keleti harcok is dúltak. De a kettős amerikai kontinens földje ebből is kimaradt, India, Afrika kilencven százaléka szintén, Ausztráliáról és Új-Zélandról nem is beszélve. Noha az amerikai hadsereg részvétele utóbb meghatározónak bizonyult, a lényegét tekintve európai háború volt ez is, nem a világ lobbant lángra, hanem Európa.

Az, hogy mi mégis, továbbra is világháborúkról beszélünk, arról árulkodik, hogy Földünk történéseit továbbra is Európa-központúan szemléljük. Pedig már régen nem az. Az ukrán–orosz háború ezt világosan megmutatja. Az a tény, hogy Nyugat-Európa politikusai az ukrán–orosz háborút a Kelet és a Nyugat, annak értékei és eszméi megütközéseként fogják föl, erről a tévedésről árulkodik. Az a meggyőződés tükröződik benne, hogy a világ centruma még mindig Európa, és a lényeges dolgok mind Európán belül dőlnek el. A valóság ezzel szemben az, hogy az emberiség háromnegyedének szemében Kelet-Ukrajnában a meghasonlott Európa háborúzik önmagával, és nekik semmilyen érdekük nem fűződik ahhoz, hogy abban részt vegyenek, vagy akár csak állást foglaljanak valamelyik fél mellett.

Hozzá kell tennünk, hogy az ukrán–orosz feszültség húrját nem az uniós országok vezetői és üzletemberei feszítették túl. Ezt a munkát az Egyesült Államok végezte el. Nem állítható, hogy tudatosan törekedtek a háború kirobbantására, hiszen a számukra megfelelt volna az is, ha az ukrán vezetés teljesen az USA igényeihez alkalmazkodik, egyfajta politikai, gazdasági és katonai hídfőállássá formálva az országot az oroszok szomszédságában. Ám a túlfeszített húr elpattanásának, a háború kirobbanásának lehetősége sem hiányzott az amerikai számításból. Az amerikai érdekekkel a háború sem ütközik. Az Egyesült Államok nem áldoz érte emberéletet, gazdasági egyenlege pedig a számára rosszabb esetben is nullszaldós, a felmerülő költségeket ellensúlyozza a pénzügyi nyereség.

Nem kell semmi elfogultság ennek kimondásához. Az USA a saját érdekeit követi, amikor él a helyzet adta előnyökkel. Nem kell félnünk kimondani azt sem, hogy az USA az első és a második világháborún is keresett, ebben semmi morálisan elmarasztalandó nincs. Azoknak a háborúknak a kirobbantásában semmi része nem volt, ellenben több százezer amerikai életet áldozott a győzelemért. Nem az USA tehet arról, hogy Európa a világ többi részével szemben szerzett több évszázados előnyének nagy részét ebben a két nagy háborúban elvesztegette, a maradékot pedig éppen most vesztegeti el. Az aggasztó az, hogy a földrész politikusainak legtöbbje ezt valószínűleg nem érzékeli, és Oroszország térdre kényszerítésében Európa vezető szerepének helyreállítását látja.

Ha így látják, tévednek. A valódi, a felemelkedő Kelet országai, mindenekelőtt Kína, mellette India és Délkelet-Ázsia többi állama a legkevésbé sem a világnézetek összecsapását, sokkal inkább Európa belső válságának újabb jeleit látják az ukrajnai háborúban, megerősödve abban a meggyőződésükben, hogy nekik a saját útjukat kell járniuk. Jelentős, bár nem sorsdöntő kérdés, hogy Dél-Korea és Japán, amelyek teljes mértékben a nyugati világ részévé formálták a társadalmaikat, hogyan értékelik majd a saját jövőbeli szerepüket ebben az összefüggésben. Még jelentősebb kérdés, hogy Latin-Amerika államai, amelyek kilencvenöt százalékban a nyugati kultúra örökösei, hogyan foglalnak állást. Egyelőre úgy fest, hogy olyan távolságtartással, amely széles ajtókat nyit a Kelet felé. Afrika még nem képes egységes világpolitikai akaratot nyilvánítani, de a Kelet térfoglalása itt is nyilvánvaló.

Itt tartunk most, Európa különös polgárháborújában, amelyet hol tűzzel és vassal, hol pénzzel és befolyással évszázadok óta vív, hogy az egyik fele hegemóniát szerezzen a másik fölött. Csakhogy közben a két fél együttesen veszíti el az egykori hegemóniának még a maradékát is. Mindezt anélkül, hogy Európa vezető politikusai tudatában lennének ennek a fejleménynek.

*

Amikor a német külügyminiszter úgy fogalmazott, hogy Németország háborúban áll Oroszországgal, a valóságot írta le. Akár ki is bővíthetjük a külügyminiszter állítását: az Európai Unió áll háborúban.

Ha azt a kérdést tesszük föl, hogy Magyarország, Európa elválaszthatatlan része, az Európai Unió és a NATO tagja ilyen értelemben képes-e egyedül kimaradni ebből az európai háborúból, a válasz egyértelműen az, hogy nem. Ezért van, hogy a magyar kormány lényegében minden Oroszország elleni uniós szankciót megszavaz, együtt cselekszik az unióval, osztozik a sorsában. A magyar kormánynak ugyanakkor meg kell találnia az utat ahhoz, hogy végső soron mégis távol maradjunk.

Keserves történelmi lecke tanította a magyarságot arra, hogy ezt az utat válassza. Magyarország akarata ellenére lépett be az első világháborúba (Tisza István miniszterelnöknek a hadüzenettel szembeni fellépése ma már jól dokumentált tény). Semmit sem nyerhettünk azzal a háborúval, de hogy mit veszítettünk, azt fájdalmasan a bőrünkbe véste a történelem. A második világháborúba a szövetségesi kényszer vitt minket bele, semmit sem nyerhettünk, de több százezer polgártársunkat veszítettük, és cserébe romokat kaptunk.

Ugyanazt a hibát még egyszer nem követhetjük el. Magyarországnak egymagában nincs elég ereje ahhoz, hogy megállítsa a most folyó háborút, de ahhoz már van, hogy amennyire lehet, távol maradjon tőle. Legalább addig, amíg többségbe kerülnek azok, akik belátják az egésznek az értelmetlenségét, és megértik, hogy Európa közös érdeke a lehető legrövidebb időn belül beköszönő fegyvernyugvás.

Korábban írtuk