Senki sem mutatja a világnak pusztán a valódi személyiségét, csak a valódit és a teljes valódit. A felnőtté válás során, de már kisgyerekkorunktól fogva, a többiek visszajelzési által alakítva egyfajta szereppé formáljuk a személyiségünket, amivel azonosulunk és amelyet a környezetünk is ilyenként elfogad. Ezért van, hogy néha zavarbaejtően egyeznek az emberek személyiségvonásai a csillagjegyükkel: az ember megtanulja, hogy a saját csillagjegyéhez milyen tulajdonságokat párosítanak, és gyakran önkéntelenül azonosul velük.

Hirdetés

A nemzetek ugyanezt teszik. Ezért létezhet a nemzetkarakterológia. Meglévő közös tulajdonságainkból, önképünkből és a környezetünk rólunk alkotott képéből nemzetszerepet formálunk magunknak, ahogy a többi nép is, ez a szerep aztán már önmagát beteljesítő tényezőként működik, kiváltja azokat a cselekvéseket és reakciókat, amelyek a kiformálódott szerephez illeszkednek.

Sokan vesznek részt a nemzeti személyiségszerep kialakításában, a legtöbben észrevétlenül. De néhányukat meg tudjuk nevezni, köztük elsősorban a kiemelkedő alkotókat. Nem kétséges, hogy a mi magyarságszerepünk megformálásában nem csekély része volt Kölcsey Ferencnek.

Mindnyájan tudjuk fejből, sőt az angol kifejezést tükörfordítva, szívből: „Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel, nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel; bal sors akit régen tép, hozz rá víg esztendőt, megbünhödte már e nép a multat s jövendőt!”

Igen, ez mi vagyunk. Ez a mi önazonosságunk.

Kereken kétszáz évvel ezelőtt, 1823. február 22-én tisztázta véglegesre Kölcsey Ferenc a magyar nemzeti önazonosság költeményét.

Korábban írtuk