Farkas

Sokan ismerjük a mesét a kisfiúról, aki farkast kiáltott. Nos, Kijev nagyon hasonló helyzetben találta magát, ugyanis idén már másodszor – a „Majdan-forradalma” óta pedig sokadszor – fordult nyugati patrónusaihoz azzal, hogy Oroszország csapatokat von össze a határai mentén, és invázióra készülhet. 2014-ben valóban történt orosz beavatkozás Ukrajnában – bár ezt a Kreml tagadja –, és ez némi hitelt ad a segélykiáltásoknak.

A nyugati kormányok a mai napig komolyan veszik mindegyiket, de az is látszik, hogy a közvéleményt már lényegesen kevésbé izgatja az ukrán válság, és az egyszerű újságolvasó hajlamos legyinteni egyet Kijev félelmeit hallva. Valóban fenyeget az orosz invázió veszélye? Esetleg a folyamatos farkaskiáltás az ukrán vezetés belpolitikai céljait szolgálja csupán, vagy a mielőbbi NATO-csatlakozást próbálják így sürgetni? Lehet-e mindez Vlagyimir Putyin ravasz játszmájának a következménye? Járjuk körül a témát!

Miért támadhatnak az oroszok?

Bár vitathatatlan belpolitikai haszna van annak, hogy Volodimir Zelenszkij folyamatosan Oroszországra mutogat – hisz ezáltal könnyen elterelheti a figyelmet Ukrajna belső morális, gazdasági, pénzügyi és politikai válságáról –, annyit le kell szögeznünk, hogy a Kremlnek semmilyen érdeke nem fűződik a Nyugatbarát ukrán rendszer fennmaradásához. Nem véletlenül hangsúlyozta Putyin elnök az amerikai kollégájával lefolytatott videóhíváson, hogy a NATO megjelenése ukrán területen olyan vörös vonal, melynek átlépése háborúhoz vezethet. Ha ránézünk a térképre, látni fogjuk, hogy az orosz–ukrán határtól Moszkva már csak mindössze pár száz kilométerre van, és keleti szomszédunk akkor is kiváló felvonulási terület, ha az ellenség Dél-Oroszország iparilag fejlett, mezőgazdaság tekintetében pedig igen gazdag területeit célozná meg. A nemzetbiztonsági racionalitás egyszerűen nem engedi meg az orosz félnek, hogy eltűrje Ukrajna esetleges NATO-tagságát, sőt igazság szerint azt sem, hogy hosszú ideig fennmaradjon Kijev Nyugat-barát orientációja. Keleti szomszédunk jól látja tehát, hogy Moszkva előbb-utóbb léphet.

A Nyugat álláspontja

A nyugati stratégák nehéz helyzetben vannak. Egyfelől látják azt, hogy Oroszország szempontjából nyomós okok szólhatnak a beavatkozás mellett, ugyanakkor eszük ágában sincs belemenni fegyveres konfliktusba egy olyan ország miatt, mint Ukrajna. Nem utolsósorban azért, mert az ország egyre inkább csak terhet jelent a nyugati szövetség számára. Kijev teljesen képtelennek látszik felszámolni a korrupciót és az oligarchák által uralt neofeudális rendszert, amely a Szovjetunió szétesését követően kialakult. Ezenfelül Ukrajnának folyamatosak a konfliktusai a nyugati szomszédaival is, akik ráadásul NATO-tagok. Hiába állította Joe Biden elnök, hogy nem veszi figyelembe orosz kollégája „vörös vonalait”, mindez csak a nyilvános kommunikáció része, és az amerikai vezetés nagyon is tisztában van azzal, hogy nem veheti be Ukrajnát a katonai szövetségbe, és nem állomásoztathat csapatokat ukrán területen. Miért vonakodik Washington attól, hogy megadja a Moszkva által követelt jogi garanciákat arra, hogy Ukrajna nem léphet be a NATO-ba? Mert ha megtenné, az amerikai hegemónia látszatáról is le kellene mondania.

Van-e nyomós ok arra, hogy Putyin épp most támadjon?

Jelenleg nagyon kedvező a helyzet orosz szempontból. Ukrajna igen gyenge, gazdasága súlyos strukturális gondokkal küzd. Az ország energiaellátásának stabilitását komoly veszély fenyegeti. Tudjuk, hogy ezen a téren Nyugat-Euró­pa sincs irigylésre méltó helyzetben, Ukrajna pedig ennél is súlyosabban érintett. Jelenleg nem tudni, mivel fogják fűteni az erőműveiket. Európából ezen a télen nem valószínű, hogy érkezhet nagy mennyiségű földgáz, hiszen az EU-nak is szüksége lehet minden köbméterre. Az ország széntartaléka pedig épp azokon a területeken fekszik, amelyeket most az oroszbarát lázadók uralnak. Ráadásul az energiahordozók ára az egekben van. Az is a gyors orosz beavatkozás mellett szólhat, hogy az EU – nem utolsósorban a balgatag zöldpolitika okán – jelenleg teljesen ki van szolgáltatva Moszkvának, és az orosz gázszállítmányok nélkül szó szerint lekapcsolhatják a villanyt. Nemhogy katonailag nem segíthetnek tehát Ukrajnának, de még az esetleges szankciók bevezetésével is komoly károkat okozhatnak saját maguknak. Ugyanakkor a hidegháború vége óta az Egyesült Államok sem volt még olyan gyenge a nemzetközi porondon, mint éppen most. A csúfos afganisztáni vereség nemcsak Washington nemzetközi tekintélyét tépázta meg, de harci kedvét is lelohasztotta. Tehát Putyinnak amerikai beavatkozástól sem kell tartania, igaz, szankcióktól annál inkább.

Nem lehet, hogy Putyin mindenkit az orránál fogva vezet? Elképzelhető. Kijev és a farkast kiáltó kisfiú párhuzama nem tökéletes. Akárhányszor az ukrán vezetés drámai módon a nyugati világhoz fordult a „fenyegető orosz invázió” miatt, annak mindig volt alapja, ugyanis valóban jelentős orosz csapatmozgások zajlottak a határ mentén. Ezeket Putyin bármikor elrendelheti. Ráadásul az orosz hadsereg épp az ilyen gyors csapatkoncentrációkra van tervezve. A 2008-as orosz–grúz háborút követő, azok tanulságaiból kiinduló és nemrég befejeződött orosz hadi reform egyik sarkalatos pontja volt az, hogy növeljék a hadsereg mobilitását annak érdekében, hogy a hatalmas ország bármelyik pontján villámgyorsan fel tudjon vonulni. Így Putyin bármikor ráijeszthet a kijevi vezetésre, amely ilyenkor patrónusaihoz fordul rémült segélykiáltások közepette. Pontosan ez lehet az orosz elnök valódi célja. Az, hogy nyugaton végleg belefásuljanak a folyamatos farkaskiáltásokba, és lassan erodálja Kijev nyugati renoméját, valamint az annak nyújtott támogatás mértékét. Ha így van, Putyin jó úton halad. Mindennek az lehet a végeredménye, hogy a következő ukrán politikai fordulat után – ami az ország kilátástalan helyzete miatt minden valószínűség szerint be fog következni – a Nyugat némi megkönnyebbüléssel legyintsen egyet, és hagyja, hogy olyan rezsim alakuljon ki, amely a Kreml számára inkább elfogadható.

Az orosz elnök igen jól játszotta ki kártyáit egy másik szempontból is. Olyan tárgyalásra kényszerítette ugyanis Washingtont, amelyben Joe Biden amerikai elnök egy óriási baklövést követett el. Mivel az Egyesült Államok nyomós érvei lényegében elfogytak, a múlt heti virtuális csúcstalálkozó során az amerikai elnöknek nem maradt más, mint a fenyegetőzés. Mivel a katonai fenyegetés teljesen hiteltelen lett volna, Joe Biden a gazdasági szankciókra összpontosított, és a beszámolók szerint részletesen elmagyarázta orosz kollégájának, hogy milyen eszközökkel büntetné Oroszországot egy esetleges invázió miatt. Ez pedig kapitális hiba volt. A hírek szerint az amerikaiak az orosz bankszektort vennék célba, és kizárnák az oroszokat a Swift nevű nemzetközi fizetési rendszerből. Joe Biden pedig elmondta, mindezt mikor és hogyan valósítanák meg. Az USA elnöke lényegében feltárta az amerikai haditervet az ellenfél előtt, neki immár nincs más dolga, mint felkészülni ezekre a büntetőintézkedésekre.

A teljes képet nézve azt látjuk tehát, hogy ezúttal Ukrajnát nem szabad alaptalan hisztériakeltéssel vádolnunk, ugyanis nagyon is valós fenyegetésnek van kitéve. Igaz, hogy jórészt saját magukat lavírozták ebbe a nehéz helyzetbe, de afölött sem szabad szemet hunynunk, hogy nyugati támogatóik is hibát hibára halmoztak az elmúlt pár évben. Továbbra is igaz, hogy egy orosz katonai kalandnak Moszkva számára terhes következményei lennének, de egyrészt sokkal kevésbé terhesek, mint eddig bármikor, másrészt Joe Biden jóvoltából pontosan tudhatják, hogy milyenek.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.