Mióta biztosan tudjuk, hogy többségünk soha nem nyit majd cukrászdát Bécsben, és uniós csatlakozásunk nyomán nem lett több szőlő és lágy kenyér a honban, érzékenyen figyeljük, hogyan is állunk más országokban a demokrácia-deficittel.

Itt van például Nagy-Britannia. Nagy a baj. Az euroszkeptikus UKIP nevű pártra három és fél millióan szavaztak, jutalmuk egy mandátum az alsóházban. A másfél milliós támogatottságú Skót Nemzeti Párt ellenben 56 mandátumhoz jutott, a brit választási rendszer nagyobb dicsőségére. Hiszen arrafelé a győztes mindent visz: az nyer, aki a legtöbb szavazatot kapta a választókerületben, slussz, passz, a királynő csak bólint és kinevezi újabb kormányát.

Félénken hadd emlékeztessünk a fékek és ellensúlyok elnevezésű liberális dogmára. Ennek az a lényege, hogy a győztes ünnepeljen egy kicsit, majd vegyen mély lélegzetet, korlátozza magát, és illedelmesen adjon át hatalmából valamennyit a legyőzötteknek, hiszen „túlhatalma” senkinek sem lehet a liberális demokráciában. Tényleg, micsoda modortalanság, hogy a kelleténél jobban megbíznak a választók valamelyik pártban, meg kell a szívnek hasadni.

Kicsit olyan a liberális demokrácia, mint a vízilabda-mérkőzés. Hiába minden újítás, a játékvezetők nem engedik, hogy egy csapat négy-öt góllal elhúzzon. Emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy két nagyjából egyforma erősségű csapat közül az egyik beledöngölje a másikat a medencébe, pusztán azért, mert jó napot fogott ki. Ilyen tehát a vízilabda és a liberális demokrácia: hiába vagy sokkal jobb a másiknál, a játékvezetőnek gondja van arra, hogy a tehetséged ne legyen túl feltűnő.

A fékek és ellensúlyok rendszerének turbó változata a brit modellben érhető tetten. Nem elég, hogy a győztes korlátozza magát, a vesztest egyenesen ötvenhatszoros parlamenti képviselethez juttatja a bölcs jogalkotó. Szerintem nagyon demokratikus és méltányos ez így, csendben azért megjegyzem, a vesztes lehetne százhússzor is erősebb, akkor még demokratikusabban dagadna a kebel.

Persze, hogy szegény hazánk, Magyarország is eszünkbe jutott a brit választási rendszerről. A Fidesz–KDNP kétharmadáról ugyanis a kulturált nyugat-európai újságolvasó pontosan tudja, hogy nagyon, nagyon veszélyes helyzetet eredményezett: jelenleg fikarcnyi esélye sincs a baloldalnak, hogy a hatalom közelében maradjon.

A fékek csikorognak, borulnak az ellensúlyok.

Nagy a baj, mondom még egyszer. Persze, nem nálunk, a limeseken túl, hanem a Nyugat szívében. Gondolom, a leleplezett brit választási rendszerről szóló hírek kiverték a biztosítékot, és a német, osztrák lapok fürge és kritikus munkatársai feltárják és bemutatják majd a brit demokrácia rákfenéit. Mert mondanom sem kell, innen már csak egy lépés a fasizmus. És az antiszemita közbeszéd. Nem volnék meglepve, ha a Royal Albert Hallban hamarosan bátor színészek olvasnának fel petíciókat a brit demokrácia védelmében. Majd a világhírű angol karmester, író, színész-rendező és politológus mind-mind azt mondaná, amit Karinthy elhíresült Ady-paródiájában: piszok hazám, mit kapaszkodsz belém?

Ha nem így lesz, és a világ szó nélkül hagyja a brit választási rendszer elképesztő aránytalanságait, akkor azt kell hinnünk, a fékek és ellensúlyok rendszeréből ide, az unió másodrendű országaiba csak a fékeket szánták, a nyugatiaknak marad az ellensúly.