Jogállamiság. Az elmúlt évek unásig ismételgetett fogalma, a magyar és lengyel kormány elleni aduász, sőt, atombomba. A hazai közbeszédben is gyakran előkerül a kifejezés, és az időről időre újra megjelenő, egyre abszurdabb javaslataik fényében nehéz lenne szó nélkül elmenni amellett, amit egyes baloldali jogtudósok művelnek a témában.

Mivel magam is az ELTE-re jártam, felháborítanak azok a gondolatok, melyeket Fleck Zoltán és Vörös Imre hirdet.

Hirdetés

Jogász végzettségű emberként pontosan tudom: olyan állításokkal, amelyeket megfogalmaznak, csak bukni lehet egy jogi egyetemi vizsgán. Ami legalábbis valószínű: ha például én ilyen sületlenségeket mondtam volna egyetemi éveim alatt, talán még most sem lenne diplomám.

Kezdjük az alapokkal! Amint azt sokan és sokszor elmondták már, a jogállamiság nem olyan fogalom, mint mondjuk az ittas járművezetés, azaz nem lehet pontosan meghatározni, hogy mit értünk alatta. Az ittas járművezetés egy büntető törvénykönyvi tényállás, és a törvény pontosan definiálja, hogy kit találhat a bíróság emiatt bűnösnek. Tiszta sor tehát: aki nem szeretné, hogy elítéljék, tudja, mit nem szabad tennie.

A jogállamiságra való folyamatos hivatkozással azonban éppen az a gond, hogy például az ittas járművezetéssel és más tényállásokkal ellentétben e kifejezésnek nincs ilyen pontos, törvényben meghatározott tartalma. Senki a világon nem tudja objektívan és jogilag is számonkérhető módon definiálni, hogy mitől jogállam egy ország, és mitől nem az. Ebből pedig az következik, hogy míg azt pontosan tudjuk, mikor vagyunk ittas vezetőnek minősíthetők, azt már nem tudjuk, mit kell, illetve mit nem szabad tennünk ahhoz, hogy a jogállamiság keretei közé beférjünk. Az egyik legfontosabb jogi alapelv, hogy nem szabad olyan követelményeket állítani a szabály címzettje elé, amelyet nem tud betartani, illetve amely során nem teljesen egyértelmű, hogy milyen magatartásra köteles, és milyen cselekedetektől kell tartózkodnia. Ezt nevezhetjük jogbiztonságnak is, amely, megjegyzem, a jogállamiság egyik alapvető eleme.

Joggal merül fel a kérdés, hogy ha nem lehet objektívan meghatározni a jogállamiság tartalmát, akkor mégis mit értünk a kifejezés alatt? A jogállamiság tartalmát össze lehet ugyan foglalni néhány címszóban (jogbiztonság, kiszámíthatóság, hatalmi ágak szétválasztása, és a sor folytatható lenne), de e kifejezések mindegyike éppúgy, mint maga a jogállamiság is, hosszú tudományos értekezések, publikációk és elméleti viták tárgyát képzik. Tudományos szakcikkek tartalma alapján ugyanakkor nem lehet büntetni sem embert, sem államot. Ahhoz törvény kell, jogszabályi előírás, amely pontosan meghatározza a címzett kötelezettségét, és azt is kimondja, hogy ennek megszegése esetén milyen következményekkel kell számolnia.

Vegyük például a következőt: a büntető törvénykönyv úgy fogalmaz, „aki mást megöl, bűntett miatt öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”. Tiszta sor, aki elolvassa, tudja, hogy embert ölni bűn, és ha mégis megteszi, akkor sok évig tartó börtönbüntetés jár érte. De hogyan lehetne hasonlóan egyértelműen fogalmazni a jogállamiság kapcsán? A kérdés költői, a válasz viszont prózai: sehogy. És a baj éppen ez: aki a jogállamiságot kéri számon bármelyik országon, az valójában maga sem tudja, miről beszél.

Sérül-e a jogállamiság Svédországban, ahol a miniszterelnök megválasztása ad absurdum nulla igen szavazattal is lehetséges? Az ottani jogrendszer ugyanis csak annyi követelményt határoz meg, hogy a parlamenti képviselők kevesebb mint fele szavazzon nemmel. Tehát ha 49 százalék nemmel szavaz, 51 százalék pedig tartózkodik vagy egyáltalán nem szavaz, akkor a jelölt miniszterelnök lesz, miközben egyetlen szavazatot sem kapott! Képzeljük csak el, mi történne, ha Magyarországon is elég lenne a kisebbség a kormányfőválasztás során!

Sérül-e a jogállamiság Hollandiában, ahol nincs alkotmánybíróság? Természetesen nem, hiszen más szervek részben ellátják ugyanezen feladatokat. Látható tehát, hogy nem feltétele a jogállamiságnak sem az alkotmánybíróság megléte, sem pedig az, hogy a lehető legszélesebb hatáskörrel rendelkezzen. Az egyes országok között nem lehet objektív összehasonlítást tenni az alkotmánybíráskodás kapcsán sem.

Sérül-e a jogállamiság azokban az euró­pai országokban, ahol nem a parlament választja a miniszterelnököt, hanem az államfő nevezi ki? Ausztria, Csehország, és lehetne sorolni a példákat. Parlamenti többség ott sem árt a kormány mögé, de a megalakulásnak nem feltétele. Ez is egy modell, ez is egy megoldás. Ki meri azt állítani, hogy ez nem legitim?

És végül, ha már a magyar ügyészség függetlenségét folyton kétségbe vonja az ellenzék: sérül-e a jogállamiság azokban az országokban, ahol az ügyészség a kormány alá rendelt szerv, és vezetője maga az igazságügyi miniszter? Jelzem, hogy ez az uralkodó modell Európában, a magyar szabályozás, a független ügyészség modellje kivételes.

A fenti kérdéssorozat tanulsága az, hogy nincs egységes sztenderd, nincs számon­kérhető és betartható jogállamiság-fogalom. Minden országnak saját berendezkedése, szabályrendszere és hagyományai vannak, és a maga módján minden EU-tag jogállam. De ugyanígy mindegyik országban lehet találni olyan szabályokat, amelyek másik országból nézve furcsák, szokatlanok vagy akár anti­demokratikusnak is tűnhetnek. Éppen ezért helytelen dolog, ha egy ország vagy egy nemzetközi szervezet beleszól más államok berendezkedésébe, és minősítgeti jogállamisági szempontból. Élni és élni hagyni – ezt az elvet javaslom az EU lelkes jogállamisági inkvizítorainak, és máris kisebb lesz az unió megosztottsága.

Ami pedig Vörös Imre, Fleck Zoltán és a többiek érveit illeti. Az általuk hőn áhított jogállamiság éppen azt hivatott biztosítani, hogy senki, így még ők se tudjanak kényük-kedvük szerint alkotmányozni, szabályokat lerombolni és újakat alkotni. A jogállamiság éppen az ilyen ötletek kivédését szolgálja, mint az egyszerű többséggel alkotmányozás meg a legfőbb ügyész azonnali börtönbe vetése.

S még egy megjegyzés. Az egyik legértelmetlenebb érv az egyszerű többséggel alkotmányozás mellett az a képzelgés, hogy ha előre megmondja az ellenzék a kampányban, mire készül, akkor a rájuk szavazó választópolgárok legitimálják a bevallott szabályszegést. Nos, a jogállamiság éppen azért van, hogy ez az érv ne legyen igaz. Egy jogállamban ugyanis a demokratikus többségi akaratnyilvánításnak éppen az a korlátja, hogy az alkotmányos berendezkedést még választási győzelem esetén sem szabad átírni. Akkor sem, ha arról előre szólnak. Ha az ellenzék megszerzi a kellő, kétharmados felhatalmazást, akkor joga lesz alkotmányozni. Ennek hiányában azonban nem, mert ezt követeli meg a jogállamiság. Arról nem is beszélve, hogy ha a Fidesz–KDNP-szövetség kétharmaddal sem alkothatott volna Alaptörvényt, akkor a baloldal miért tehetne ilyet egyszerű többséggel?

Javaslom tehát, hogy ne az értelmiség személyes ízlése és vágyai, hanem a közjogi berendezkedés és a demokratikus felhatalmazás keretei határozzák meg a politikai programokat. A vélemény persze szabad, bárkinek lehetnek ötletei, de az alkotmányos berendezkedés megváltoztatása komolyabb dolog, mint egy liberális szalon vitaestje. Itt nem a személyes vélemény, hanem a jogi szabályozás határozza meg a kereteket, és ehhez mindenki köteles tartani magát. Akkor is, ha személyesen más szabályozást vélne helyesnek.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.

Korábban írtuk