Fóbia

– Valamennyiünkben vannak irtózások, félelmek, fóbiák. Ezek sokszor érthetők (azt nevezzük érthető fóbiának, ha olyasvalamitől félünk, amitől sokan mások is) vagy érthetetlenek (tehát keveseket érintenek). Némelyik fóbiással szemben elnézőek vagyunk, akadnak viszont, akiket kigúnyolunk. Bizonyos fóbiákért pedig megvetünk, szélsőséges esetben börtönbe zárunk embereket.

Nézzünk néhány jellemző példát. A klasszikus arachnofóbia (pókoktól), agorafóbia (magasságtól), klausztrofóbia (bezártságtól) mellett az emetofóbia (a hányástól), a különösen elterjedt dentofóbia (fogorvostól) vagy a roppant gyakori ergaziofóbia (munkától), esetleg az önmagára visszaható fobofóbia, azaz a fóbiáktól való rettegés és undorodás velünk élő, sokak mindennapjait megkeserítő problémák.

Nos, ha a fóbiák elharapódznak a társadalomban, egy idő után kontrollálhatatlanná válnak. Érdekli-e a pókokat, a repülőt, a magas hegyeket vagy a csukott liftajtót, hogy taszítanak némely személyeket? Ugye, nem? Bizonyos szubkultúrák azonban nehezményezik ezt. Kezemben tartom azt a nyilatkozatot, amit a bélyeggyűjtők tettek közzé. Eszerint sokkal határozottabban kellene fellépni a filatelofóbokkal szemben, akik nem képesek megérteni, mi a fenéért gyűjt valaki bélyeget, amikor már levelet sem írunk régóta. Jó, hogy nem már banáncímkét gyűjtenek!

– Én például ebbe a közösségbe tartozom! – kiáltott közbe váratlanul valaki a hallgatóságból. – Meg kell mondjam, riasztó ilyen banán-epigrafefób megjegyzéseket hallani. Egyébként is fonifób vagyok, mindenféle hangtól pánikba esem, ezért kapcsolja ki a mikrofonját, vagy fogja be!

– Mi lenne, ha nem mindig az ellenérzés, a viszolygás, a lekicsinylés szabná meg a szóhasználatunkat? Ne azt nézzük, mivel van bajunk, hanem mit szeretünk. Legyünk filek! Filantrópok, filharmonikusok, filozófusok és bibliofilok!

– Igaza van! – helyeselt egy újabb bekiabáló. – Én például pedofil vagyok!

– Na ne! Akkor inkább maradjunk a fóbiáknál!