Forró ősz az Európai Unióban
Forró ősz elé néz az Európai Unió, az uniós intézmények és azok vezetői. Noha még két hét hátravan a hivatalos politikai szezonkezdetig, a közelmúlt eseményeiből már nagyrészt látható, hogy mik lesznek azok a témák, események, kihívások, amelyek a leginkább formálják majd az EU politikáját, és amelyekre az uniós vezetőknek választ kell adniuk az év hátralévő részében. A következő hónapokban kiderül, hogy képesek-e megugrani a lécet. Egy biztos, a szokásos brüsszeli bürokrata válaszok most nem – illetve most sem – lesznek elegendőek.
Nézzük elsőként az Európai Bizottságot. Több hete nyári szabadságon van az Ursula von der Leyen vezette testület. Az élet azonban nem állt meg sem az Európai Unióban, sem azon kívül. Számos nyugat-európai országból növekvő számú Covid–19-megbetegedést jelentenek. Rekordnagyságú gazdasági visszaesést látunk több tagállamban. Ráadásul az unió keleti határainál, Fehéroroszországban turbulens belpolitikai fejleményeknek vagyunk a szemtanúi.
A gyors, határozott és nem utolsósorban egységes politikai válasz azonban – hasonlóan az elmúlt években az eurózóna válságához vagy a migrációs krízishez – ezúttal is késik az Európai Bizottság részéről. A koronavírus-járvány kapcsán év elején egyszer már késve reagált a bizottság, és nem látszik, hogy tanult volna az akkori hibáiból. Európai szintű, egységes fellépés hiányában a tagállamok saját, illetve a kétoldalú tagállamközi segítségnyújtáson és koordináción alapuló válságkezelő megoldásokat alkalmaznak.
A járvány gazdasági-társadalmi következményeit kezelni hivatott helyreállítási alap keretrendszerét július végén elfogadták ugyan a tagállami vezetők, de félő, hogy az intézmények közötti politikai-kommunikációs küzdelem miatt még jó ideig nem látnak belőle pénzt az uniós polgárok. Ami a fehérorosz politikai helyzetet illeti, az Oroszországgal szembeni szankciók – amelyekről ma már mindenki látja, hogy kontraproduktívak voltak, hiszen Oroszországot nem kényszerítették politikája megváltoztatására, de az EU-tagállamok gazdasági szereplőit kiszorították az orosz piacról – után Fehéroroszországgal szemben készül az unió hasonlóakat kivetni.
Az Oroszországgal szembeni rendszabályok kudarca tükrében csak bízni tudunk benne, hogy az EU szomszédságpolitikájában nem a büntetésé, hanem a partnerségé lesz a főszerep. Várhelyi Olivér szomszédság- és bővítéspolitikáért felelős biztos nyilatkozatai mindenesetre bizakodásra adnak okot.
Külpolitikai téren is keresi a helyét a bizottság. Az őszi politikai szezon kétségkívül kulcsfontosságú, az EU-ra nézve is komoly hatású eseménye a novemberben esedékes amerikai elnökválasztás lesz. Kimenetele nemcsak az EU kül- és kereskedelempolitikája, de értelemszerűen a nemzetközi világrend szempontjából is kiemelkedően fontos. A brüsszeli elit nem is rejti véka alá a véleményét: Donald Trump bukásának, a demokrata párti Joe Biden győzelmének örülne. Az elmúlt négy évben az Európai Bizottság látványosan nem tudott mit kezdeni Trump régi konvenciókat sutba dobó hozzáállásával. Az EU-nak, főképp az Európai Bizottságnak jelenleg nincs válasza az új világrend kihívásaira, hozzáállásában nem alakítója, csak követője a nemzetközi eseményeknek. Az EU vezetőit azonban, úgy tűnik, a mostani elnökválasztás kapcsán is a régi status quo visszaállításának vágya hajtja. Ki kell ábrándítani őket: nem fog visszatérni a Donald Trump előtti világ akkor sem, ha a fősodrú média által sztárolt Biden–Harris-páros nyeri meg a novemberi választást. Az EU, nem utolsósorban a Juncker–Tusk–Schulz-triónak köszönhetően, ma már nem az USA legfontosabb külföldi partnere. Az amerikai döntéshozók és külpolitikai stratégiák figyelme ma már sokkal inkább Ázsiára és a csendes-óceáni térségre irányul.
Kínával sem tudja igazán az EU, hogy mihez kezdjen, különösen az elmúlt hetek (évek) hongkongi eseményeinek tükrében. Ma tehát ott tartunk, hogy a világ három vezető katonai, politikai, gazdasági hatalmával – Egyesült Államok, Kína, Oroszország – kapcsolatban az uniónak nincsen egységes és világos, nem utolsósorban pedig végrehajtható külpolitikai és kereskedelmi stratégiája. Mindez rámutat az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselői tisztét a bizottság előző ciklusában betöltő, baloldali olasz Federica Mogherini, valamint a jelenleg e pozícióban lévő spanyol külügyminiszter, a szintén baloldali Josep Borell alkalmatlanságára.
Az Európai Bizottság vonatkozásában meg kell említenünk még a brexit kérdését, amelynek tárgyalásos, rendezett lezárására az előttünk álló bő négy hónap áll rendelkezésre. A Boris Johnson vezette kormány érthető módon nem hajlandó elfogadni a Brüsszelből diktált feltételeket. Az álláspontok azonban az elmúlt hetekben nem közeledtek, a tárgyalóasztal mindkét oldalán egyre gyakrabban hangzik el a megállapodás nélküli brit kilépés lehetősége.
Az Európai Parlament (EP) elmúlt egy éve a folytatódó útkeresésről szólt. Az intézmény látványosan nem találja a helyét az európai uniós társai között. Tehetetlenségét hangoskodással kompenzálja. Az EP politikai agendája mára jelentős átfedést mutat a progresszív-liberális politikai erők politikájával, céljaival. Politikai mellőzöttségét az EP politikai celebek, így például Greta Thunberg meghívásával igyekszik palástolni. Az EP pótcselekvése politikai-jogalkotási gáncsoskodásban, valamint egyes tagállamok, így Magyarország, folyamatos támadásában ölt testet.
Az EP kisebbségérzésének legújabb áldozata a jelek szerint az Európai Tanács júliusi ülésén az Európai Unió 2021–27 közötti, az állam- és kormányfők által jóváhagyott, többéves pénzügyi keretéről (MFF) és a helyreállítási alapról született megállapodása lesz. A támadás fő irányát a szószólók, így David Sassoli, az EP olasz baloldali elnöke és Dacian Cioloș, a Macron-párti, liberális Renew Europe képviselőcsoport román vezetője július végén kijelölték: még több klímavédelem, és még több kettős mérce. Noha az EP egyes elképzelései a többéves pénzügyi terv kapcsán még csak támogathatóak is lennének, a tagállami belügyekbe való kéretlen beleszólás elfogadhatatlan. Ne legyen kétségünk: szeptembertől újra előtérbe kerülnek az európai uniós források kifizetését politikai feltételekhez kötő hangok az EP-ben. Az EP baloldali és liberális képviselőcsoportjai az idén ősszel is számtalanszor elmondják majd, hogy melyek az európai értékek, és hogy a nemzetállamok Európájának hívei miért nem azokkal összhangban cselekszenek. Ezek a képviselők a jogállamiság gumicsontja mögé bújva számtalanszor kiáltanak majd diktatúrát, miközben szándékosan megfeledkeznek a saját országukban tapasztalt közjogi anomáliákról. Ősszel az Európai Parlament a főáramú média és az álfüggetlen NGO-k támogatásával mindent megtesz majd, hogy hazánkat is rossz színben tüntesse fel az európai politikai porondon.
A járvány egyetlen, pozitívnak nem igazán nevezhető hozadéka az EP szempontjából, hogy a szervezet elképzelései között feltűnt az egészségügyi szolgáltatások és rendszerek harmonizálása is, ami mögött felsejlik a burkolt tagállami hatáskörelvonás lehetősége.
Végezetül érdemes néhány szót az Európai Tanácsról és a soros német elnökségről ejteni. Jól indult a német elnökség, ezt az állam- és kormányfők július 17–21. közötti ülésén elért megállapodás is mutatja. A kialkudott kompromisszumot ugyan többen az Európai Tanács belga elnökének, Charles Michelnek tulajdonítják, de Angela Merkel – és a tanácsülésen vele tandemben mozgó francia elnök, Emmanuelle Macron – nélkül nem lehetett volna elérni. Merkel fellépése szükséges volt a „fukar négyek”, az EU közös költségvetését finanszírozó, döntően északi tagállamok agresszív követeléseinek leszerelésében.
Ez az ősz azonban Merkel politikai karrierjének búcsúfejezete is egyben, mivel már korábban világossá tette, nem indul a 2021-es választásokon. Az EU politikai színpadán így egyre kevesebb belpolitikai erővel a háta mögött kellene eredményt felmutatnia. Az utódlási harc máris megkezdődött. Elsőként a szocdemek jelentkeztek be a folytatásra: a jelenleg az alkancellári és a pénzügyminiszteri posztot betöltő Olaf Scholz személyében megnevezték a jövőre esedékes választásokon induló kancellárjelöltjüket. Noha valószínűsíthető, hogy a hír hallatán nem lett úrrá a pánik a CDU–CSU-koalíció tagjain, az is világos, hogy mostantól egyre inkább a Merkel utáni időszak várható személyi körére és politikai prioritásaira irányul majd a fő figyelem. Nyilvánvaló, hogy a kancellár uniós partnerei is már az utódlási harcot figyelik. Ilyen körülmények között pedig kérdéses, hogy a kancellárságából hátralévő hónapokban mennyire lesz képes Merkel integratív politikai szereplőként részt venni az unió előtt álló feladatok megoldásában.
Idén ősszel ez is kiderül majd!
A szerző az Alapjogokért Központ projektvezetője.