Az amerikai politika szentháromsága III.

Gazdag István

Azzal, hogy hol „rejtőzködő náciknak”, hol „remegő pacifistáknak” titulálják az európaiakat, az egyebek mellett a következetességgel is hadilábon álló jenki nacionalisták egyértelművé teszik, hogy az egyetlen démon, amelytől igazán tartanak, az az európai nacionalizmus „démona”, mert jól tudják, hogy egyedül ez lenne képesútját állni világuralmi törekvéseinek.

„A mi nacionalizmusunk egy kivételes nemzet nacionalizmusa, amelynek egy egyetemes elven alapuló világküldetést kell betöltenie, amelyet Abraham Lincoln ezekkel a szavakkal fogalmazott meg: »egy minden időben, minden emberre alkalmazható elvont igazság «”, definiálja William Kristol és David Brooks az általuk a „nemzeti nagyság konzervativizmusának” (national-greatness conservatism) nevezett kardcsörtető szellemiség lényegét, amely a neokonok elhatalmasodása óta egyre hangsúlyosabban érvényesül az amerikai külpolitikában. És hogy még világosabb legyen a dolog, hozzáteszik: „Az Egyesült Államokat egyetemes elvekre alapították, és sajátságos erkölcsi státusa [sic!] egy nagy küldetéshez juttatja a világban. Egyetemes feladatának elvégzéséhez az amerikai kormánynak izmosnak és energikusnak kell lennie, különösen a katonai hatalom tekintetében […], ami a nemzeti erő és a külső erkölcsi biztonság neoreagani politikáját feltételezi…” (The Wall Street Journal, 1997. szeptember 15.). Ilyesféle elbizakodott igényt kizárólag egy egységes – és a (pillanatnyilag inkább csak hipotetikus) Párizs -Berlin-Moszkva tengelyre támaszkodó – Európa lenne képes megkontrázni, már amennyiben lenne rá politikai akarata.

Világhatalmi pozíciójának megszilárdítása végett az USA leplezetlen pszichológiai hadviselést folytat Európa ellen, az euroatlanti szövetség kimérája által elvakított kollaboráns európai vezetők mégsem törekednek egy európai nemzeti identitás (Európa-nemzet) kifejlesztésére, amely pedig elengedhetetlen tudati tényező lenne az amerikai dominancia elleni fellépéshez. A neokonok és keresztény cionisták által uralt jelenlegi amerikai kormányzatot inspiráló „demokratikus imperializmus” elméletét Michael Novak dolgozta ki még a Reagan-érában, azt hirdetve, hogy az Egyesült Államoknak konkrétan, politikailag meg kell valósítania a keresztény erkölcsöt a Földön, vagyis „Isten szándékait” a protestáns doktrína szerint, más szóval egyfajta „krisztusi demokráciát”, amelynek az USA lenne a kardja.

Utóbb David Brooks, a The New York Times – önmagát liberálisnak valló, de a külpolitikai kérdésekben egyértelműen a neokonok irányvonalát képviselő – kolumnistája egyenesen planetáris érvényű elméleti hátteret igyekezett biztosítani az Amerika-Európa szembenálláshoz az úgynevezett „burzsoázofóbia” fogalmával, amelyet a Die Zeit német hetilapban vázolt fel néhány éve. Szerinte napjaink világhorizontján egyre világosabban kezd kirajzolódni egy új frontvonal, egyfelől az Egyesült Államokkal mint „burzsoá”, másfelől Európával mint „burzsoáellenes” hatalommal. Szerinte az európaiak patológiás burzsoázofóbiája 1830 körül kezdett volna kialakulni, amikor a nagy francia írótriász tagjai: Balzac, Flaubert és Stendhal szabad folyást engedtek írásaikban a megvetett kereskedők, bankárok és üzletemberek iránti gyűlöletüknek, amelyet az esztétika nevében igazoltak, és amellyel a kapitalista szellem úttörőit vették célba.

Ez az érzés azután túlélte a saját korszakát, és rokonságban áll a marxizmussal, a freudizmussal és a szociáldarwinizmussal. „Ma már nemcsak a művészek és az értelmiségiek osztják, hanem több mint valószínűleg a terroristák és az öngyilkos merényletek végrehajtói is”. A burzsoázia jelenlegi ellenségeit, tehát a terroristákat és az öngyilkos merénylőket „Izrael és az Egyesült Államok összezúzásának heves vágya” hevíti. Jellemzésükre Brooks többek között olyan kifejezéseket használ, mint „nihilista düh”, „gyűlölet”, „irigység” stb., és hogy megfelelő hangulati kontextust teremtsen, Spenglerre és annak egy „szocialista felsőbbrendű ember” (sozialistischer Herrenmensch) kialakulására vonatkozó felhívására hivatkozik, hogy végül minden megvilágosodjék számára: „Ez az út Mussolinihez, Hitlerhez, Szaddám Huszeinhez és Bin Ladenhez vezet”.

Ott azonban, ahol veszély van, feltűnnek a megváltás tényezői is. A kulturális téren nihilista „Gonosz tengelye”, amely Flaubert-től Bin Ladenig vezet, a jó Bush elnök személyében emberére akadt, aki a vele szembeni fellépést olyan „erkölcsi kihívásnak” tekinti, amelynek mindenképpen meg kell felelni. Brooks szándéka elsősorban Izrael agresszív politikájának erkölcsi felmentésére irányul, amelyet a „burzsoázofóbia” áldozatának nyilvánít. Próbálkozása annál is nevetségesebb, mert innen, Európából nézve, Izrael egyáltalán nem a burzsoázia fellegvárának látszik, sokkal inkább annak, mint ami a valóságban is: egy erősen militarizált kváziteokratikus állam, ahol cionista ajatollahok és fundamentalista telepesek készek arra, hogy több ezer éves biblikus szövegek nevében mindent igazoljanak és mindent megtegyenek a palesztinok Jordánon túlra üldözéséért. (Mellesleg, ha például szerb politikusok javasolnának hasonló intézkedéseket a koszovói albánok ellenében, rögvest a hágai bíróság által keresett háborús bűnösök listáján találnák magukat.)

Ami pedig a „burzsoázofóbia” történelmi keletkezését illeti, ez egy sokkal komplexebb probléma annál, mint ahogy azt Brooks beállítja. A burzsoázia győzelme a francia forradalom következtében valójában egy őrségváltást jelentett. Attól kezdve nem az örökletes nemesség, hanem az érdem nemessége fog uralkodni a politikai és erkölcsi szféra kezelésével. Ezt az őrségváltást a demokrácia és az emberi jogok pátosza kísérte, és ezzel együtt a burzsoázia önmagát deklarálta ezen általános erkölcsietikai igények képviselőjének és védelmezőjének. Nem annyira a haladás és szabadság fogalmakat használó pátosz ellen lázadt fel Balzac, Stendhal és Flaubert, akik egyszerűen csak észrevették, hogy az Európában akkoriban zajló folyamat, vagyis a tőke egyre fokozódó felhalmozódása egyre inkább kiüríti ezt a diskurzust. A nemesség egoizmusát és farizeuskodó erkölcsét ugyanis a burzsoázia nem törölte el és nem haladta meg, hanem ami még rosszabb, vulgarizálta azokat, és így az eredetileg őszinte ideáloknak a tömegek felé történő továbbítására szánt pátoszt becstelenül instrumentalizálta és elárulta. Egy ősi etikai forrásból fakadt tehát az említett nagy francia írók harapós kapitalizmus- és burzsoáziakritikája.

Ráadásul pedig – Brooks terminus technicusánál maradva – a „burzsoázofóbia” kialakulása sokkal korábbra tehető, és ebből következően nem is elsősorban Amerika és Európa, sokkal inkább az európai katolicizmus és protestantizmus egymás iránti relációjában merült fel, egymással – legalábbis eredetileg és elméletileg – antagonisztikus ellentétben álló világképek és életmódok vetélkedéseként. A XVI. század kezdetétől, Luther és még inkább Kálvin fellépésével a protestáns doktrína etikai és vallási igazolást fog szolgáltatni a burzsoázia felemelkedéséhez Európában, amint azt Max Weber a Protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című művében kimutatja. Szerinte a kapitalista fejlődés kezdeti fázisai alatt a haszon maximalizálására irányuló törekvés egy, a személyes fogyasztási javakon jóval túlmenő felhalmozásra irányuló, történelmileg egyedülálló tendencia eredménye. Ennek a magatartásnak az eredetét Weber a protestánsok egy kettős parancsolat – a módszeres munka mint az élet fő feladata, ugyanakkor pedig gyümölcseinek a korlátozott élvezete – által kondicionált „aszkétizmusában” találja meg. Ez az etika, amelyet azért erőltettek rá társadalmi és lelki nyomással a hívőkre, hogy bebizonyítsák egyedül üdvözítő mivoltát, nem szándékos következményként a vagyon befektetési célzatú felhalmozódását eredményezte. Weber a reformációhoz szorosan kötődő modern nyugati racionalizmus egyik jellegzetes kifejezési formájának tekinti a kapitalizmust, Werner Sombart pedig leleplezi az angolszász kalmármentalitást (Handlermentalitat), miközben a katolicizmusnak nem elhanyagolható szerepet tulajdonít ez utóbbi terjedésének nyugat-európai feltartóztatásában.

A dogmáktól, szimbólumoktól, rítusoktól és szertartásoktól, valamint minden metafizikai elvtől megszabadított protestantizmusnak végül is törvényszerűen meg kellett válnia minden transzcendenciától, és a transzcendens törekvések szekularizációjába, moralizmusba és puritanizmusba kellett torkollnia. A puritán angolszász országokban, különösképpen Amerikában a vallásos eszme így jut el minden evilági teljesítmény megszenteléséig, olyannyira, hogy az anyagi sikert, a gazdagságot, a jólétet egyenesen az isteni kiválasztottság jeleként értékelik. Az Egyesült Államok ma című 1928-ban publikált művében André Siegfried joggal állapította meg, hogy „az egyedüli igazi amerikai vallás a kálvinizmus”, hozzátéve: „Nehéz megkülönböztetni a vallási törekvést a gazdagság hajszolásától. […] Ily módon erkölcsösnek és kívánatosnak tartják, hogy a vallásos szellem a társadalmi haladás és a gazdasági fejlődés egyik tényezőjévé váljon.” Észak-Amerika „a mérnök és a prédikátor szövetségét” (Robert Steucker) testesíti meg, vagyis Prométheusz és Kálvin, tehát egyrészt az Európától elhódított technika, másrészt pedig a zsidókeresztény monoteizmusból eredő puritán messianizmus szövetségét. Azáltal, hogy profán és materialista fogalmakba transzponálta a kereszténység univerzalista tervét, ez a szövetség a határok, kultúrák és különbözőségek eltörlésére törekszik, hogy a Föld népeit egyforma társadalmakká gyúrja össze, amelyeket majd a kapitalista vállalkozás, a szabadkereskedelem és a liberális demokrácia új szentháromsága igazgatna.

Mindennek politikai vetülete a Carter és különösen Reagan elnöksége óta tapasztalható „fundamentalista reakció”. Különösen a republikánus pártban befolyásos a keresztény fundamentalisták lobbija, de választási megfontolásokból a demokraták sem maradhatnak érzéketlenek erkölcsipolitikai hitvallásuk leghangsúlyosabb elemei – mindenekelőtt Izrael feltétlen támogatásának imperatívusza – iránt. Minthogy a Bibliát szó szerint értelmezik, a fundamentalista keresztények szerint a zsidó nép „isteni jogot” formálhat a bibliai Izrael területére – vagyis az Izrael állam által jelenleg elfoglalt terület többszörösére -, és úgy hiszik, hogy Krisztus csak azután térhet vissza Földre, miután tömegesen viszszatértek Izraelbe, és újjáépítették a jeruzsálemi templomot, ami természetesen a jelenleg ott található mecset lerombolásával járna, és nyilvánvalóan nem hagyná hidegen a muzulmán világot. Szerintük azonban Izrael elkötelezett támogatása közelebb hozza Krisztus második eljövetelét, ezért határozottan ellenzik a legkisebb nyomást is, amely Izraelt a palesztinokkal való megbékélésre késztetné, az esetleges területi engedményekről nem is beszélve. Szüntelenül azokat a biblikus passzusokat idézik, amelyek szerint Isten megáldja Izrael barátait és megátkozza ellenségeit, és meg vannak róla győződve, hogy Amerika a zsidóknak és Izraelnek nyújtott támogatásának köszönheti hatalmát.

Hal Lindsay, az egyik leghíresebb keresztény fundamentalista 1970-ben publikált The Late Great Planet Earth (A néhai nagy Föld bolygó) című – azóta 54 nyelvre lefordított és 35 millió példányban eladott – bestsellerében megjósolta, hogy Krisztus rövidesen visszatér a Földre, és az a világ, amelyet mi ismerünk, a végéhez közeledik. Még azelőtt sor kerül a bibliai végidőkre, mielőtt az a nemzedék, amely tanúja volt „Isten állama” (ti. Izrael) 1948-as megalapításának, el nem múlik, legalábbis az irányadó bibliai passzus alapján („Bizony mondom nektek: Nem múlik el ez a nemzedék, míg ezek be nem következnek” – Máté 24, 34). Emellett a kedélyes apokaliptikus azt is kiolvasni vélte János Jelenések könyvéből, hogy az Európai Unió elődszervezetének számító, tíz tagállamot tömörítő Európai Gazdasági Közösség az újjászületett Római Birodalommá (vagyis biblikus szemszögből a Gonosz birodalmává) fog válni, „természetesen” az Antikrisztus vezetése alatt. Látható, hogy az amerikai neokonok és keresztény fundamentalisták miféle spirituális alapra építik Európa-ellenességüket.

Nem árt hangsúlyozni, hogy az Egyesült Államokban a Bibliát szó szerint értelmező fanatikusok – Lindsay törzsolvasói és egyben Bush törzsszavazói, becslések szerint több tízmillió ember – szentül hiszik, hogy az emberi történelem a befejezéséhez közeledik, és hogy egy adott pillanatban minden igaz keresztényt fel fogja szippantani az ég az „elragadtatás” (The Rapture) folyamán. A megmentett és ezáltal „újjászületett” (born again) keresztények tehát a szó szoros értelmében felszállnak a mennybe, hátra hagyván (left behind) mindazokat, akik nem részesülhettek a megváltó isteni kegyben. Az elragadtatást követően hátrahagyott emberek rettenetes pusztítások korszakát fogják elszenvedni, és hogy konkrétan mi is vár majd rájuk – háborúk, éhínségek, földrengések stb. -, arról az úgynevezett Left Behind-regények fantáziadús történetei alapján alkothatnak maguknak némi fogalmat. Ez a biblikus őrültség egyébként egy tipikus amerikai jelenség, a többi angol nyelvű országot sokkal kevésbé sújtja. George W. Bush szerint „létezik egy értékrendszer, amellyel kapcsolatban nem vagyunk hajlandók kompromisszumra, ez pedig az az értékrendszer, amelyet mi hirdetünk. És ha ezek az értékek jók a mi népünk számára, akkor jónak kell lenniük mindenki más számára” (The Washington Post, 2003. szept. 19.). Azért e tekintetben maradt még néhány tamáskodó a világon…