Ideológiaként az univerzalizmus az imperializmus és a területi terjeszkedés céljait szolgálja. Az expanzionizmus mindig szemben áll az elismert nemzetközi joggal és a fennálló status quóval. Be kell bizonyítania, hogy a nemzetközi rend, amelyet igyekszik felborítani, megérett arra, hogy felborítsák, és hogy annak az erkölcsi legitimitásnak, amely sokak szemében hozzá kötődik, meg kell hajolnia az új hatalmi leosztásra ösztönző, „emelkedettebb” erkölcsiség elve előtt. Az amerikai WASP-imperializmus ideológiájának fő célja, hogy egyetlen nemzet politikai törekvéseit a világot kormányzó erkölcsi törvényekkel azonosítsa, vagyis egy sajátosan fehér-angolszász-protestáns – Nagy-Britannia által kitalált, de az Egyesült Államok által abszolutizált, ráadásul pedig „Isten által szentesített” – ideológiának egybe kellene esnie az emberiség erkölcsi szükségleteivel. Igencsak frappánsan tükrözi ezt a szemléletet McKinley amerikai elnök azon kijelentése, miszerint a Fülöp-szigetek annektálására (és ezzel együtt civilek tömeges lemészárlására) azt követően került sor, hogy megkapta erre vonatkozóan az „isteni gondviselés” jelét. Adott esetben tehát a távol-keleti spanyol gyarmat elhódítását igazoló érvek vallásos témákon alapultak, amelyeket a kötelesség és a sors szó fejezett ki. Előbbi szerint a Fülöp-szigetek annektálásának az elutasítása egy ünnepélyes kötelezettség megszegése lett volna, az utóbbi szerint a Fülöp-szigetek annektálása különösképpen, az amerikai terjeszkedés pedig általában elkerülhetetlen és feltartóztathatatlan volt. Eszerint tehát az amerikai birodalmi terjeszkedés a „gondviselés jele” alatt megvalósuló „nyilvánvaló sors” lenne, így aztán ez a kálvinista doktrína ideológiai fegyverré vált az agresszív háború és terjeszkedés szolgálatában.

„Az amerikai fegyverek által megnyert gyors győzelmek tovább erősítették az imperialisták pszichológiai pozícióit. […] A balszerencsét a gondviselés büntetéseként interpretálták, a sikert azonban a kálvinista sémában a belső kegyelmi állapot külső jeleként fogták fel. »A kötelesség meghatározza a sorsot«, mondta McKinley elnök. […] Történelmünk folyamatos terjeszkedés volt, korábban mindig sikerült, következésképpen biztos volt, hogy a jövőben is sikerülni fog. A terjeszkedés nemzeti és »faji« örökség volt, egy mély és ellenállhatatlan belső szükséglet…”, írja Richard Hofstadter az amerikai politizálás „paranoid stílusát” vizsgáló korszakos művében (The Paranoid Style in American Politics, The University of Chicago Press, Chicago 1965).

Az „isteni kiválasztottság” elsöprő erejű teológiájára támaszkodó WASP-imperializmus, más szóval az MD doktrínájához kötődő gondviselésszerű kiválasztottság amerikai eszméje egybeolvasztotta Istent és a geopolitikát, így „törvényesítve” a hódítást és a terjeszkedést. Noha az MD doktrínájának erkölcsi-vallási (valláserkölcsi?) – és mélységes primitívségében olyannyira tipikusan amerikai – zagyvalékát könnyű elvetni ideológiai abszurditásként, mégis azáltal, hogy a brutális terjeszkedést pozitív kötelezettség rangjára emelte, ez az undorító képtelenség vált az amerikai külpolitika és politikai teológia alapjává. Minél kegyetlenebb volt a terjeszkedés, annál inkább találkozott Isten állítólagos helyeslésével. Minthogy az amerikai expanzionisták akaratát Isten akaratával azonosították, az imperializmus „Isten felhívásának jelévé” vált, a róla való lemondás tehát egyenlő lett volna az „isteni irányítás” elvetésével. „Isten az angol nyelvű népeket nem egy hiábavaló és haszontalan szemlélődésre és öncsodálatra készítette fel ezer év óta. Nem! A világ szervező uraivá tett bennünket, hogy rendszert teremtsünk ott, ahol a káosz uralkodik. Egy olyan kormányzás beavatottjaivá tett bennünket, amelyet létre kell hoznunk a vad és elaggott népek között”, hangoztatta az amerikai héják egyik akkori díszpéldánya, Beveridge szenátor bármiféle álszemérem nélkül.

Sokan és sokszor deklarálták már Amerikában, hogy az USA geopolitikai terjeszkedése egy „kozmikus tendencia” eredménye, hogy „sorsszerű folyamat”, hogy „az események feltartóztathatatlan logikájából következik”, és így tovább. Így hát a terjeszkedés elkerülhetetlen voltát hirdető doktrína rég óta ismerősen csengett az amerikaiak számára, és bár a „nyilvánvaló sorsra” gyakran hivatkoztak az egész XIX. század folyamán, az évszázad végére a kifejezés teljesen új értelmet nyert. Akkorra a sors témája összeforrott a kötelesség témájával. „Korábban a sors azt jelentette, hogy az általunk akart amerikai terjeszkedést mások visszautasíthatták, akik az utunkba akarhattak állni. A kilencvenes években azonban már azt jelentette, hogy a sors örvényébe kerülve maguk az amerikaiak sem utasíthatták el a terjeszkedést, akár akarták azt, akár nem. […] Agressziónkat hallgatólagosan kötelezőnek definiáltuk, mintha az nem a saját akaratunk, hanem az objektív szükségszerűség (vagy Isten akaratának) terméke lett volna” (Hofstadter: Id. mű). Minthogy a sorsnak mindig volt egy iránya, amelyet az amerikaiak önkényesen saját geopolitikai terjeszkedésükkel azonosítottak, a WASP-imperializmus forrása „Isten akarata” lett, amelyet velük mint kiválasztottakkal és mint a sors beteljesítőivel tudatott. (Mint látjuk, az amerikai elnökök körében történelmi hagyománya van az Istennel való bennfentes csevegésnek.)

Hegemón törekvéseik igazolására az amerikaiak körében egy politikai mitológia öltött testet. Az úgynevezett Monroe-elv egy olyan politikai mítosz megteremtését példázza, amely az amerikai birodalom létrehozását kísérte. Szükség volt ugyanis egy retorikai eszközre, amely nem pőre terjeszkedési szándékot, hanem nemes lelkű áldozatkészséget sugall. A Monroe-elv kezdettől fogva arra szolgált, hogy az önzetlenség és áldozatkészség fennen hangoztatott értékeit kibékítse az expanzionista törekvésekkel. „A hegemónia, akárcsak a birodalom, egy törvényesítő mitológia megteremtését követeli. Birodalmi helyzetekben a mitológiának azt kell alátámasztania, hogy »azért uralkodunk fölöttetek, mert a ti érdeketek, hogy uralkodjunk fölöttetek«. Hegemonikus helyzetekben a mitológiának azt a hitet kell kiváltania, hogy a létező kapcsolatok kölcsönösen előnyösek, és hogy azok, akik ezt nem így érzik, tévednek vagy gonoszok”, jegyzi meg Kenneth M. Coleman az uralkodás társadalom-lélektanáról elmélkedve (The Political Mythology of the Monroe Doctrine: Reflection on the Social Psychology of Domination). Szerinte a Monroe-elv azt a normatív üzenetet hordozza, hogy a dolgok alakulása igazságos, erkölcsileg védhető és összhangban van egy minden más politikai rend fölötti politikai rend legemelkedettebb elveivel, és hogy a WASP-imperializmus egy emelkedettebb erkölcsi célt szolgál: az Isten által eleve elrendelt „nyilvánvaló sorsot”.

„Csak két dolgot tudok a Monroe-elvről: az egyik, hogy ahány amerikaival találkoztam, egyikük sem tudta, hogy mi az, a másik, hogy ahány amerikaival találkoztam, egyikük sem hajlandó bírálni azt. Ebből arra következtettem, hogy a Monroe-elv nem egy doktrína, hanem egy dogma, és nem is egy, hanem valójában kettő: az amerikai elnök tévedhetetlenségének és az amerikai külpolitika szeplőtlen fogantatásának dogmája”, fogalmazott Salvador de Madariaga neves spanyol történész, író és diplomata, hazájának egykori nagykövete az Egyesült Államokban (Latin America between the Eagle and the Bear, Praeger, New York 1962). Az a hiedelem, hogy az amerikaiakat maga Isten választotta ki a kontinentális expanzióra, egyformán kötődött tehát az MD doktrínájához és a Monroe-elvhez. A földrajzi terjeszkedés erkölcsi megalapozottságát kifejező „nyilvánvaló sors” azt a kényelmes kálvinista bizonyosságot tükrözte, hogy Isten oly módon nyilatkozik meg azoknak, akiket a kegyelmébe fogadott, hogy vagyonossá teszi őket. Ha az Egyesült Államok képviseli a kiválasztott nép ígéret földjét, akkor ebből következően csaknem lehetetlen elképzelni egy olyan helyzetet, amelyben az emberiség érdekei ne esnének teljesen egybe az Egyesült Államok érdekeivel. Miután adva van egy ilyen fokú önteltség, a „nyilvánvaló sorssal” (ti. az USA nyilvánvaló sorsával) való szembenállás többé már nemcsak egyszerű politikai konfrontálódás vagy szimpla véleménykülönbség, hanem sokkal inkább az Isten által kiválasztott nép elleni eretnekség. Ha az Egyesült Államok hatóságai (vagyis az Isten által favorizált nép által választott hatóságok) egy adott politikát képviselnek, akkor tehát lehetetlen e politika jogosságát vagy erkölcsösségét bírálni.

E tekintetben emlékezhetünk Werner Sombart következtetésére, hogy „a kálvinizmus a judaizmus győzelme a kereszténységen”, és hogy „Amerika a judaizmus kvintesszenciája”. Az MD doktrínájának politikai erkölcstelensége, a Monroe-elvvel álcázott geopolitikai terjeszkedés és a „nyitott kapuk” politikája mögé bújtatott amerikai gazdasági imperializmus, amelyek utóbb a wilsonizmusban forrtak össze, valójában az ősi talmudi (im)moralitás történelmileg veszedelmes megnyilvánulásai. Carl Schmitt megjegyezte, hogy egy konkrét nagy tér (Grossraum) elvének az egyetemessé tétele, vagyis a sajátos amerikai imperializmus egyetemes világgá és az emberi nem állítólagos érdekeit szolgáló tőkeerővé történő teologizálása valójában az amerikai külpolitika céljainak a teologizálása (Grossraum gegen Universalismus in Position und Begriff – im Kampf mit Weimar-Genf-Versailles 1923-1939, Dunckler&Humblot, Berlin 1988).

Ez a teologizációs folyamat már Theodor Roosevelt elnöksége alatt megkezdődött, de elsőként majd Woodrow Wilson elnök emeli a Monroe-elvet egy világelv (Weltprinzip) szintjére. A Wilson által képviselt talmudi moralitásban a világuralom (Weltherrschaft) vált a Monroe-elv egész világra történő kiterjesztésének lényegévé. Mindennek iskolapéldája a Monroe-elv általánosítását szolgáló MD amerikai jelszava, vagy az ún. önrendelkezés elve, amelyet Wilson a párizsi békekonferencián használt az angolszász érdekszféra kiterjesztésére és ütköző államok formája alatt „karantén-övezet” létrehozására Németország és Szovjet-Oroszország körül. Természetesen az önrendelkezési jogon kérődzve Wilson sohasem ítélte el a Monroe-elvet, amely pedig az általa proklamált jog abszolút tagadását képviseli. Hogy valójában mit is értett az önrendelkezéshez való jog alatt, világosan kiderült 1914-ben, amikor az Egyesült Államok támadást intézett Veracruz mexikói város ellen, civilek százait gyilkolva meg. A bombázás után, amely végül is a mexikói kormány bukásához és egy bábkormány beiktatásához vezetett, Wilson elnök – az amerikai politika és az egyetemes igazság azonosságát hangsúlyozva – arról biztosította a világot, hogy „az Egyesült Államok az emberiség szolgálatában ment Mexikóba”, ezzel is bizonyítva, hogy őszintén hitte: a gondviselés testálta az Egyesült Államokra a világ vezetését. (Nietzsche szerint a hit azt jelenti, hogy nem akarjuk tudni, mi az igaz.)

A történelem iróniája, hogy a náci Németország számos amerikai ideológiai koncepciót átvett, így például a versailles-i szerződés felülvizsgálatára vonatkozó igényét főleg az egyenlőség elvére alapozta, amelyet ez a szerződés megsértett. Miután megértették, hogy a létező nemzetközi jog nem más, mint az angolszász hegemónia egyetemesítése és egy partikuláris nemzeti érdek teologizálása, a német jogászok egy új nemzetközi jogról kezdtek beszélni, amely a német nemzeti érdeket szolgálná, és az „igazságos új világrend” elvét is felhasználták a háború révén létrejött nemzetközi status quo felborításának igazolására.

Politikai teológiájuk alapelveiből következően az amerikaiak az Egyesült Államok nemzeti érdekét egyetemesítették, ezáltal az emberi nem és a nemzetközi közösség egyetemes érdekévé „szublimálták”. Következésképpen az USA imperialista terjeszkedését az emberiség haladásának, a demokrácia terjesztésének, a totalitarizmus elleni harcnak állították be. Ezzel együtt az amerikai érdekeket, a nemzetközi jogot és a nemzetközi erkölcsöt azonosították, így mindazt, ami az amerikai érdekeket szolgálta, a törvény és az erkölcs győzelmeként értékelték. Az amerikai nemzeti érdek egyetemesítése és az amerikai egyeduralom intézményeiben (a különböző nemzetközi szervezetekben) történő törvényesítése szükségszerűen együtt járt a többi ország nemzeti érdekeinek látható törvénytelenítésével. A Monroe-elvből eredően Latin-Amerika országaitól megtagadták az amerikai nemzeti érdektől eltérő, vagy pláne azzal szemben álló bármiféle nemzeti érdek érvényesítését (vagy akár csak létezésük elvi eshetőségét), noha az objektív történelmi elemzés világosan kimutatja, hogy a latin-amerikai országok autentikus nemzeti érdekei szükségszerűen szemben állnak az Egyesült Államok nemzeti érdekével. Gyakorlatilag a Monroe-elv hatására Latin-Amerika országai megszűntek politikailag létezni, amerikai protektorátussá, a kifejezés valódi értelmében „rab nemzetekké” váltak (akárcsak a hidegháborúban használt amerikai retorika szerint a kelet-európai országok a Szovjetunió viszonylatában).

(folytatjuk)

Gazdag István