Hab a parfén
A lap második oldalán megpillantottam a Magyarországról szóló cikket, amire azóta várok, amióta a Le Figaro elkezdte közölni az „Utazás az új Európában” című cikksorozatát, amelyben az EU volt kelet-európai tagállamai mutatkoznak be. A cikk címe: „Magyarország: egyik feledésből a másikba” nem sok jót ígér. Az írás Magyarországot hanyatló országként ábrázolja, ahol az emberek pesszimisták, a politikusok végtelenül demagógok, ahol a feldolgozatlan múlt bénítólag nehezedik a társadalomra. Magyarország történelme – állapítja meg a cikkíró – az elmúlt száz évben megrázó volt: Trianon, a második világháború, a kommunizmus. Megszólal a liberális megmondóember, Esterházy Péter is, aki a lapnak szokatlan őszinteséggel azt nyilatkozza, hogy Magyarországra váratlanul tört rá a szabadság, amire az emberek nem voltak felkészülve.
Ezután következik a cikk csattanója, a szélsőjobboldal előtöréséről, az antiszemitizmus megerősödéséről: „A párt [t. i. a Jobbik] – írja a szerző – akár 30 százalékot is szerezhet a választásokon.” A tudósító kijelenti, hogy Magyarország még gondot fog okozni Európának. A cikk egy súlyos csúsztatással fejeződik be: „Ma a jobboldali pártoknak nincsen bátorságuk megmondani, hogy a modern világban a versenyképesség rugója az egyén felelősségvállalása. Azt hirdetik, hogy a »mások«, a zsidók, a cigányok, a külföldi tőke felelősek Magyarország hanyatlásáért”.
Leteszem a lapot és eltűnődöm: Vajon a Fidesz, felhagyva mulya médiapolitikájával, reagál-e erre a durva vádra?
Talán nem véletlenül éppen a karácsonyi számban jelent meg a „Lengyelország: az aranyifjak kavalkádja” című fejezet. A szerző, épp úgy, mint a Magyarországról szóló cikké, egy bizonyos Francois Hauter, akiről annyit lehet tudni, hogy korábban a Le Figaro kulturális rovatát vezette, később a lap pekingi tudósítója volt.
„Lengyelország – írja a szerző – hallatlanul dinamikus ország, Európa tigrise, ahol az emberek keményen dolgoznak. Szeretem ezt a népet – áradozik Hauter –, mert vonzóan keveredik benne az egyedülálló, szilaj individualizmus, az ostoba hősiesség, az önfejűség és a bátorság, a büszkeség”.
Elgondolkodtam a cikkeken. Elvégeztem magamban az összehasonlítást. Való igaz, hogy nagy a kontraszt a két ország között. Lengyelországnak van hite. A lakosság fele rendszeresen misére jár, nemzeti hősük II. János Pál. Európában emelt fővel járnak. Nekünk, magyaroknak Szent István és Mátyás király mellett Kádár János a kedvencünk. Viselkedésünkre a megfelelni akarás a jellemző. Megtanultunk kicsik lenni. A világ pedig, íme, lenéz érte.
Hogy a dolgokat egy kicsit árnyaljam, azért annyit hozzátennék, hogy a szerző politikai újságíróként gyenge teljesítményt nyújtott. Nyoma sincs komoly elemzésnek, az információk kritikai értékelésének. Nem is olyan régen még Magyarország volt a térség éllovasa, de a nyugati sajtóban már akkor is gyakran felbukkant az antiszemitizmus motívuma, a nacionalizmus vádja. Meg persze a cigányüldözésé.
Az olvasó talán még emlékszik a zámolyi esetre és nyugati sajtóvisszhangjára. Komoly elemzőnek már rég feltűnt volna, hogy az elmúlt években a nyugati sajtóban, a Die Pressétől a Der Standardig, a Süddeutsche Zeitungtól a Frankfurter Allgemeinéig, a Le Monde-tól a Washington Postig, akárhányszor Magyarországgal kapcsolatos cikk jelent meg, megszólaltak magyar értelmiségiek, akik rendre ugyanabból a körből kerülnek ki: Esterházy Péter, Konrád György, Nádas Péter, Kertész Imre és hasonlók. Nem kutatom, mi az összefüggés a negatív Magyarország képe és a rendszeresen nyilatkozók között, ám az egybeesés feltűnő.
Végezetül még egy beszélő adalék, ami, hogy úgy mondjam, hab a parfén: a cikksorozat az adott ország jellemzéseként mindig fényképet társít a cikkekhez. Szlovéniát a fényben úszó Ljubljana, Lengyelországot egy fiatal üzletember arcképe, míg Magyarországot a képaláírástól eltérően nem a Magyar Gárda, hanem a nyilas egyenruhára félelmetesen emlékeztető uniformisba öltözött, úgynevezett Őrsereg fotója illusztrálja. Ugye, ez már nem lehet véletlen?
Mme de Peren, Menton