Ahogy haladunk előre az időben, és közelednek az EP-választások, egyre élesebben rajzolódnak ki az egyes oldalak politikai kontúrjai. A bevándorláshoz, a családpolitikához és egyéb kardinális kérdésekhez való viszony pedig még erősebb megvilágításba helyezi azt a tényt, amit eddig is „tudtunk, csak nem sejtettünk”: azaz, hogy itt az élet és a halál kultúrájának összecsapásáról van szó.

Hogy a nyílt társadalom liberális hívei hogyan viszonyulnak a bevándorláshoz, azzal eddig is tisztában voltunk: ha mástól nem, magától Frans Timmermanstól tanulhattuk meg, hogy „minden társadalom, bárhol a világon, sokszínű lesz a jövőben – ez a világ jövője, jobb lesz, ha hozzászokunk”. Az, hogy a bevándorláshoz való viszony „előszobájaként” funkcionáló „nemzeti kérdésekhez” hogyan állnak hozzá, szintén ismert volt. Karl Popper, ennek az egész őrületnek az egyik modern kori szellemi atyja azt írta Nyílt társadalom és ellenségei című kötetében, hogy a „nemzeti elv” egy „nem alkalmazható mítosz csupán”; tanítványa, Soros György pedig kifejezetten arról szólt egy helyütt, hogy „a nemzeti szuverenitásba vetett hit bűnös, a fejlődés útjában álló, azt gátló tényező”. És ez, a nemzeti identitások és állami szuverenitásképesség létjogosultságát alapjaiban tagadó nézetrendszer köszön vissza az elmúlt évek migrációra vonatkozó uniós és nemzetközi jogalkotásában: azt nem visszaszorítani-megállítani, hanem legális formába terelni, „menedzselni” szükséges, mert alapvetően „pozitív dologról” van szó, ami majd megoldja Európa népesedési gondjait.

Ha még eggyel hátrébb lépünk a bevándorlás és a „nemzeti ügy” után, láthatjuk, hogy itt a balliberálisoknak a világ természetes rendjéhez, a „hogyan éljünk?” kérdéséhez fűződő beteges viszonyulásáról van szó. Van egy, az emberek és a kulturális viszonyrendszerek alapvető és totális egyenlőségén és a normális értékkánonok szándékolt viszonylagossá tételén alapuló utópisztikus világfalu-koncepció – annak minden járványával együtt, a politikai korrektségtől kezdve az érzékenyítésig –, melynek érdekében be kell avatkozni a világ természetes rendjébe, pontosabban meg kell haladni azt.

Szóval mindezt nagyjából eddig is tudtuk, és ha e „társadalmi mérnökösködést” nem is jelöljük nap mint nap így és ezzel a kifejezéssel, a tömeges migráció vagy a nemzeti identitás akut és aktuális kérdései kapcsán érzékeljük annak hétköznapi lecsapódásait. Azonban mikor a nagybetűs Élettel alapvetően, mondhatni fiziológiailag közvetlenül összefüggő kérdésekről – pontosabban az ezekre adott liberális válaszokról – van szó, nem feltétlenül csak a konzervatív, de a szimplán a józan ész alapján gondolkodó normális emberben is felmerül a kérdés: a nyílt társadalom hívei valójában nem a Gonosz birodalmát építgetik-e itt, hol szakmányban, hol fusiban, ahogy idejük engedi?

Az már szokványos, hogy a hazai „értelmiség” és a nemzetközi „elit” hogyan reagál a magyar kormány bevándorlással kapcsolatos intézkedéseire. Ezt ismerjük, tudjuk, nem lepődünk meg. De az már sokkalta inkább mellbevágó, mikor egy egészséges, életigenlő, a gyermekvállalást előtérbe helyező családvédelmi akciótervre zúdul gyűlöletteljes, habzó szájú kritika. De mit beszélek itt pusztán „kritikáról”, amikor valójában „tagadásról” van szó – az élet, a saját életmódunk tagadásáról. A magyar ellenzék azonnal elkezdett eszközvitát folytatni arról, hogy miért nem fognak sikerülni a kormányzati elképzelések, brit tudósok, svéd miniszterek és társaik pedig „riadalmuknak” adtak hangot a „női egyenlőséget sutba vágó”, „stigmatizáló” tervek miatt.

A rémisztő az egészben az, hogy az kritikusok élettagadók némelyike őszintén be is vallotta azt, ami valamennyi, a magyar kormány családpolitikai terveit támadó megszólalás mögött áll gondolatilag: a globális túlnépesedés miatt nem kívánatos a magyar (szélesebb horizonton értsd: a nyugati civilizációhoz tartozó) gyermekek születése, hiszen a bevándorlás felturbózása révén más kontinensekről „pótolhatóak” az ekképpen kieső születésszámok – sőt, ahogy a csodás brit példa is mutatja, a „migrációs háttérrel rendelkező” nők (és férfiak) aktivitásával meg is haladhatóak. A dolog morbiditását jól jellemzi az a korábban már szintén bevetett retorikai-kommunikációs „csúcsteljesítmény”, ami abban ragadja meg a dolog lényegét, hogy a családalapításra, majd gyermekvállalásra sarkalló kormányzati támogatások valójában páros lábú beavatkozást jelentenek a hálószoba privát terébe, „szülőgépeket” akarván faragni a nőkből (miközben a jellemzően muszlim migránsok köreiben valóban alacsonyabb társadalmi presztízzsel bíró nők magas gyermekvállalási mutatói üdvözlendő fejleménynek minősülnek). Ha tehát a „fehér emberről” van szó, nemcsak a születendő magzat jogával állítható szembe a „női önrendelkezés”, de már magával az arra irányuló szándékkal is, mely a gyermekvállalást ösztönözné. Ugye érezzük, hogy a bornírt és a történelem szemétdombjára való emberi jogi fundamentalizmus megint tort akar ülni a józan észen? Egyes ’68-as „gondolkodók” már évtizedek óta hirdetik hagymázas zöldgondolatokra hivatkozva, hogy a nyugati ember számára a „legkörnyezettudatosabb” magatartás az, ha nem vállal gyermeket – hiszen e civilizáció tagjainak a legnagyobb az ökológiai lábnyoma. Utóbbi mérsékléséhez pedig kézenfekvő eszköz a „születésszabályozás”, más néven az abortusz.

Apropó, abortusz. Legyünk nagyon is tisztában azzal, hogy az a szellemi tábor, amely most ezerrel érvel a nemzeti létet elveszejtő bevándorlás mellett és a magyar családpolitikai tervek ellen, az ugyanaz, mint amely minden létező, joginak és szakmainak álcázott ármánykodást bevet a magzatgyilkosságok – vagy ahogy finom eleganciával mondják: a „választás szabadsága”, a „családtervezés” – érdekében. Igen, ahogy a Demokrata is megemlékezett erről múlt heti címlapján: Amerika egynémely államának ajtóküszöbét már valóban átlépte a sátán, hiszen főszabályszerű lehetőség nyílik a korlátlan abortuszra, tehát akár közvetlenül a születés előtt lévő kisbabák szenvtelen megölésére New Yorkban, és a téma napirenden van Virginiában is. Az ő életük nem fontos, mert a liberálisok szerint ők még nem számítanak embernek – ellenben a vegetáriánus és vegán „kultúra” érdekében az állatok jogai, az „állati méltóság”, az állatok humanizálása, na, az roppantul szükséges.

Ezek ugyanazok, akik az emberi jogok nevében és a „tudatosabb társadalom kialakításának” jelszavával végletekig ki akarják tágítani a „kegyes halálnak” csúfolt passzív eutanázia lehetőségeit – majd ha ez megvan, síkra szállnak az aktív eutanázia legalizálásáért, ami effektíve gyilkosság vagy az abban egyenes szándékkal történő, tevőleges közreműködés. Igen, ők, a nyílt társadalom hívei azok, akik minden fronton küzdenek az életfunkciókat elsorvasztó drogok és droghasználat minél szélesebb körű liberalizálásáért: a marihuánával kezdik, majd ha áttörést érnek el, nincs megállás, jöhetnek a keményebb szerek – természetesen szintén az emberi jogok nevében. Ők harcolnak a homoszexuálisok házasságkötési jogáért, általánosságban azért, hogy a homoszexuális aktust, a homoszexuális kapcsolatokat – melyekből utód nem fakad – a heteroszexuálissal morálisan és jogilag is egyenértékűként, normálisként fogadják el. És ők mossák át az agyunkat azt állítva, hogy aki azt mondja magáról, ő egy aszexuális genderfluid (vagy valami ilyesmi), az nem egy atyai pofonra nemesült kripli, hanem pusztán él „tudományosan megalapozott szabadságjogával”.

Élet és halál kultúrája áll tehát egymással szemben. Mi azt mondjuk: Isten, haza, család. Ők mindezt minden szinten tagadják. A „hagyományos” házasság szerintük elavult, a család béklyóba zár, a gyerekvállalás „szülőgépet” csinál a nőkből, a nyugati civilizációt alkotó „őshonosok” pedig környezetvédelmi okokból jobb, ha sterilizáltatják magukat – ehelyett legyen inkább több bevándorló, több abortusz, több eutanázia, a homoszexuális (és egyéb „LMBTQIP+”) párkapcsolati formákat minél szélesebb körben ismerje el a jog. Miközben toleranciáról, megértésről, egymás tiszteletéről papolnak, csak a Teremtést nem tisztelik: mindent támogatnak, amiből nem sarjad emberi élet. A legjobb persze, ha mindezt a transzatlanti nyugati civilizáció elpuhult és szétérzékenyített népein lehet véghezvinni, mert annál gyorsabban bomlik fel eddig ismert kultúránk, identitásunk, múltunk, jelenünk és jövőnk.

A nyílt társadalom eszméje olyan, mint a HIV-vírus. Nem öli meg önmagában a szervezetet, de leépíti immunrendszerét, mely aztán így védtelenné válik bármilyen támadással szemben: a kivéreztetett Európa térdre kényszerül a tömeges bevándorlás előtt, egyféle kulturális öngyilkosság gyanánt jóformán önként adva fel identitását. Igen, életmódunk, a felfogásunk az élet helyes rendjéről már most is átfogó támadás alatt áll. Ez ellen pedig védekeznünk kell, mert olyan radikálisan eltérően gondolkodunk a világról, hogy nincs lehetőség a kompromisszumra, hiszen a konszenzus ez esetben saját önfeladásunkat jelentené. Ahogy a magyar származású amerikai konzervatív filozófus, John Kekes írta egykor: „a tolerancia az erkölcsi meggyőződés gyengeségét jelenti”. A mi meggyőződésünk saját igazunkról márpedig igen erős: a magyar nemzetnek fenn kell maradnia.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója.