Mára a világ több térségében, országában is bebizonyosodott, hogy a tudomány a gazdasági fejlődés motorja. Azokban az országokban, ahol megfelelő összeggel támogatják az alap- és alkalmazott kutatásokat, a gazdaság kirobbanó sikereket ér el. Elég, ha Japánt, az ázsiai „kistigriseket” vagy Finnországot említjük. Az Európai Unió jelenlegi válságjeleinek egyik oka a kutatások nem kellő támogatása, ami kérdésessé teszi a versenyképességet. Hazánk ezen a téren soha nem látott mélyponton van. A Medgyessy- Gyurcsány-kormány négy éve alatt rohamosan csökkent a tudomány támogatása. A szlogenként hangoztatott „tudásalapú társadalom” mára csak jámbor óhaj maradt.

Magyarországon a tudomány támogatása szinte sohasem tartozott az élvonalba, ennek ellenére a hazai szürkeállomány nemzetközi méretekben is kiválóan teljesített. Igyekeztek minden lehetőséget megragadni, ötleteikkel, találmányaikkal ámulatba ejtették a világot még a diktatúra ideje alatt is. Napjainkra olyan mélypontra jutott a tudomány – különösen az alapkutatás – finanszírozása, hogy veszélybe került a tudományos intézetek fenntartása is, sőt némelyiket be is zárták vagy összevonták más intézménnyel. Egy tollvonással január elsejei hatállyal eltörölték például a jól működő, fejlett struktúrával rendelkező gödöllői Kisállattenyésztési és Takarmányozási Kutatóintézetet. Az intézet munkatársai a két ünnep között megkapták az elbocsátásukról szóló értesítést. Az intézet vezetőségét és az ott dolgozó 53 embert december közepéig hivatalosan nem is értesítették. Az FVM írásban tiltotta meg a kutatóintézet vezetői számára, hogy bárki nyilatkozzon az ügyről. Hasonló sorsra került – mármint bezárásra – a Tápiószelei Agrobotanikai Intézet. A gödöllői intézmény 1990-ben saját erőből kezdte meg a régi magyar baromfifajták génbankjának kialakítását. Mára világviszonylatban is az egyik legjelentősebb nemzeti baromfigénbankká fejlődött, ahol valamennyi régi magyar baromfifajta – hét magyar tyúkfajta, két pulykafajta, gyöngytyúk, magyar liba és kacsa színváltozatok – génmegőrzése és elittenyésztése folyt. Az intézkedés teljesen lehetetlen helyzetbe hozta az intézet kutatási és baromfi-génmegőrzési infrastruktúráját és a nemzetközi szinten is nagyra értékelt szakembergárdát.

A tápiószelei intézet a világ első tizenöt génbankja közé tartozik. Az 1959-ben alapított, majd 1993-tól országos koordinációs feladatokat ellátó, génforrás központtá alakult. Az Agrobotanikai Intézet fő feladata az országos szántóföldi és zöldségnövény génbankgyűjteményének fejlesztése. Itt található a hazai szántóföldi és zöldségnövények százezer tételt tartalmazó génbankjából 64 ezer tétel. A kutatóintézet bezárása arra enged következtetni, hogy a hazai génbanki hálózat többi egységei is veszélybe kerülhetnek. Éppen napjainkban, amikor késhegyig menő harc folyik a GM-növények nyomulása ellen. Mindeközben kormányzati segítséggel növények genetikai módosításával foglalkozó központokat építenek, a meglévő génbankok üzemeltetésére pedig nincs pénz.

A szocliberális kormány első regnálásakor tették az első olyan lépést, amely kiheverhetetlen sérülést okozott a hazai tudományos életnek. Horn Gyula az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságot (OMFB) besorolta egy tehetségtelen ipari miniszter alá. Az sem volt szerencsés lépés, amikor az Orbán-kormány az oktatási tárca hatáskörébe sorolta a tudományt. Ma is oda tartozik, Magyar Bálint miniszter felügyelete alá. Fontosságát és feladatainak sokaságát tekintve a kutatás-fejlesztés (K+F) megérdemelne egy külön tárcát a kormányzatban. Az unióban például létezik egy felelős személy, aki a K+F-ért felel. Nem ártana nálunk sem kinevezni egy, a tudományos ügyekért felelős minisztert. Már csak azért is, mert az unió csak az európai hozzáadott értékek kutatását támogatja a tagországok K+F-ének kiegészítéseként, mintegy 10 százalékkal. A hazai kutatás-fejlesztés érdekeit nem fogja az EU finanszírozni, ezt a mindenkori kormányzatnak kell uniós szinten támogatni. Persze Horn Gyula a régi jól bevált módszerrel – „adok és elveszek” – jócskán megemelte az akadémikusok tiszteletdíját, így az elmúlt évek alatt nem sok vizet zavartak tiltakozásaikkal, kivéve a Professzorok Batthyány Körét. Nem ártana az akadémikusi illetmény terén sem valami változtatást eszközölni, hiszen a tudományos élet résztvevői között egészen nyilvánvaló, hogy ki érdemes rá, ki mennyit tett az asztalra és ki az, aki évtizedek óta ül a „babérjain” s veszi föl a hazai viszonylatban nem kevés illetményt. Mai napig nem világos az sem, hogy a Tudós Társaság fennállása óta milyen kritériumok alapján nyerheti el valaki az akadémiai tagságot. Azt hihetnénk, hogy ehhez tudományos teljesítmény szükségeltetik; van, akinek igen, de léteznek az „egyenlők között egyenlőbbek”. Utóbbiak „jutalomként” élvezik ma is az őket nem illető summát. (Volt olyan akadémikusunk, akinek még egyetemi diplomája sem volt.) Ugyanakkor 1948 után kimagasló tehetségeket zártak ki az akadémiai tagok sorából, és helyükre olyanok kerültek, akiket a politika ítélt „tudósnak”. Máig adós a tekintélyes testület Orsós Ferenc és Hóman Bálint rehabilitálásával és az országot tönkre tevő diktatúra kiszolgálóinak elmarasztalásával. Hogy mást ne mondjak, van munkásőr akadémikusunk és volt KB-tag „tudósunk”, természetesen most Amerikában.

Ha számszerűen nézzük az egyes kormányok alatt a tudomány támogatottságát a nemzeti össztermék (GDP) arányában, akkor igencsak beszédes sorozatot kapunk. Az Orbán-kormány hivatalba lépésekor – 1998-ban – a nemzeti össztermék 0,69 százalékát fordították kutatás-fejlesztésre. Ez az érték 2002-re – a polgári kormányzati ciklus végére – elérte az 1,2 százalékot, amely már megközelítette a nemzetközileg elfogadott arányt. A polgári kormány tervei között szerepelt, hogy 2004-re – az EU-csatlakozás idejére – a GDP 2,3 százalékát fordítják K+F támogatásra. Szerencsésebb választások után meg is lett volna.

Medgyessy miniszterelnök kedvenc szavajárása volt a „tudásalapú társadalom”, miközben egyik kezével alamizsnát adott „tudománytámogatás” címen, a másikkal a sokszorosát vonta el. Példaként említhetjük, hogy 2003-ban az Akadémia 172. közgyűlése előtt megrendezett Tudásalapú Európai Unió, Tudásalapú Magyarország címet viselő ülésen Kiss Péter kancelláriaminiszter és Vizi E. Szilveszter akadémiai elnök hosszú távú megállapodást írtak alá, amelynek értelmében abban az évben 300 millió többletpénzt kap az Akadémia, hat konkrét kutatási területre felpántlikázva. Ugyanakkor a kormány nyolcmilliárd (!) forinttal kevesebbet adott kutatás-fejlesztésre, tehát eleve megtévesztő volt a bázisköltség fölötti 300 millió forintos ígéret. Az utóbbi nem pótolta azt a hiányzó nyolcmilliárdot, amelyet különböző pályázati forrásokból vontak el; és ez csak egy példa volt.

Az Akadémia főtitkára – Kroó Norbert – többször figyelmeztetett, hogy európai versenyképességünk alapja a K+F kiemelt támogatása. Ezért ezt a területet előnybe kell részesíteni. A szűkkeblűség általános gazdasági csődhöz vezet, tudomány nélkül megáll mindenféle fejlődés; ez lenne az üzemanyag az ország motorjához.

Aztán jött Gyurcsány Ferenc a sikerpropagandájával és a kutatás a tönk szélére jutott. Különösen az alapkutatás, amelyre a költséget hazánkban az Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA) osztja szét, kemény pályáztatási rendszer keretében. Az OTKA költségvetése 2002 óta 37 százalékkal csökkent, beleszámítva az inflációt és az áfatörvény hatását. Ez számszerűsítve: jelenleg 1,6 milliárd forinttal kevesebb, mint a 2002-es támogatás, sőt az Orbán-kormány alatt nemcsak megállt a támogatás csökkenése, hanem több mint 30 százalékkal – hétmilliárd forintra – emelkedett az állami dotáció idevágó összege. Az OTKA költségvetését szerény számítások szerint is legalább egymilliárddal kellene megemelni Mahara Gábor, az OTKA elnöke szerint. A 2006. évi költségvetés minden területen a mélypontot jelenti az ország számára. Hiteles elemzők szerint legföljebb hat hónapig fog kitartani, hacsak valami csoda nem történik. Mint szokásos, az oktatás, az egészségügy és a tudomány kapta a legkevesebbet, hiszen azok nem hozzák (?), hanem csak viszik a pénzt. A tudomány a 2006-os költségvetési törvénnyel az összeomlás szélére került. Kertész János akadémikus és több ezer kutatótársa aláírásgyűjtésbe kezdett a drasztikus megvonások ellen. A kért egymilliárdot – miután az Országgyűlés a költségvetést már elfogadta -, csak az Akadémia fejezetén belül, az intézmények működési költségeitől vagy a kutatói helyek támogatásából lehetne átcsoportosítani, ami intézetek megszűnéséhez vezethet. Kétezerhatszáz kutató írta alá a Gyurcsány Ferencnek címzett petíciót.

Kóka János gazdasági miniszter, hogy névleg lecsöndesítse a kedélyeket, saját tárcájából 100 millióval, a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivataltól (NKTH) 300 millió forinttal járul hozzá egy közös – nem az OTKA, amit kértek (!) – pályázati keretösszeghez, ami fiatal posztdoktorok számára lesz igénybe vehető. A gazdasági miniszter megállapodott az oktatási tárcával, az NKTH-val és az Akadémiával, hogy utóbbi a saját költségvetéséből 300 milliót csoportosít át az OTKA tematikus pályázati céljaira. Így amit kaptak a kutatók kevesebb, mint amit kértek és nem is arra pántlikázták, amire a legnagyobb szükség van, az alapkutatásra – mondta Kertész János akadémikus. Kertész szerint el kell érni azt, ami 1990-1995 között volt, amikor az OTKA külön költségvetési fejezetként jelent meg. Ha annak idején – a Horn-kormány alatt – nem sorolták volna be az OTKÁ-t az MTA költségvetési fejezetébe, akkor nem zuhanhatott volna ilyen meredeken az alapkutatásra fordított összegek nagysága és a pályázati pénzek odaítélése tisztább és ellenőrizhetőbb lenne. (Ezért a Horn-kormány alatt történtekben – OTKA besorolása – némi kompromisszum belejátszott az Akadémia részéről is, mert nem nagyon tiltakoztak ellene, gondolom, afeletti örömükben, hogy akkor emelték meg az akadémikusok tiszteletdíját.)

Az Akadémia elnöke megbeszélést folytatott a lehetetlen helyzetről Orbán Viktor korábbi miniszterelnökkel, aki megígérte, hogy kormányra jutva partner lesz a kutatás-fejlesztés támogatásában. Ígérete elhihető, mert ez történt első kormánya idején is, 1998-2002 között. Minden eshetőségre számítva, Vizi E. Szilveszter dolgozószobájában fölkereste az MSZP elnökét, Hiller Istvánt, aki támogatásáról biztosította (?) az Akadémia elnökét. Úgy látszik, Vizi elnök úr nem bíz semmit a véletlenre, még akkor sem, ha az ígéretek teljesíthetetlenségét a saját „bőrén” érzi az Akadémia. Hiába, a hagyomány nagy úr.

A kutatás-fejlesztésben vállalt kormányzati szerep háttérbe szorulását a KSH adatai is jól alátámasztják. Mint említettük, 2002-ben a K+F-re a GDP több mint egy százalékát fordították, 2003-ban ez 0,95 százalékra csökkent, 2004-ben már csak 0,88 százaléka volt, tehát a támogatás fokozatosan csökkent a Medgyessy-Gyurcsány-kormány alatt. az OTKA esetében ugyanez a helyzet: a 2002-es 6,8 milliárdos támogatás után 2003-ban 6,5 milliárd került a büdzsébe, 2004-ben 5,7 milliárd forint. Az elmúlt években az OTKA kutatási, ifjúsági és posztdoktori pályázatokat hirdetett, 2004-ben ezt már nem tehette meg, költségek híján. Műszerpályázatra 2002-ben még volt 1,4 milliárd forint, 2003-ban csak 500 millió, 2004-ben pedig már nem is hirdettek műszerpályázatot.

A kutatóintézetek elszegényesedése, a kutatók munkájának ellehetetlenülése, a fiatal kutatók pénzhiány okán történő külföldi utaztatásának csökkenése szomorú következményekkel járhat az EU-beli megítélésünket illetően is. Az unió által megfogalmazott céltól – a GDP 3 százalékának K+F-re való fordítása – egyre messzebb kerülünk, a hazai 0,88 százalékos ráfordítás jócskán elmarad a jelenlegi 1,9-es uniós átlagtól. Szerencsésebb országokban már régen tudják, hogy a tudásba fektetett pénz busásan megtérül. Egyetlen tőkénk – a szürkeállomány – kihasználatlansága épp olyan érthetetlen pazarlás, mint jó termőföldjeink, szélsőségektől mentes időjárásunk ellenére mezőgazdaságunk magára hagyása.

Ha csak ez a két „aranybánya” értő kezekbe kerülne, ha a politikai elit felfogná végre, hogy egyetlen kapaszkodónk a fenti két terület fejlesztése, akkor Magyarország valóban „bokréta” lehetne „Isten kalapján”.