Halovány nemzeti ünnep
Sokan élnek még azok közül, akiknek – ha nem is mind felnőttként – eszmélésük idején nyomot hagyott lelkükben az 56-os forradalom és szabadságharc megannyi eseménye, örömujjongása, hangja, fegyverropogása, az élelmiszerhiány, az emberek áradata a megnyílt határok felé.
Sokuknak ma is jelent valamit egy elhúzott függöny, egy hosszan tartó áramszünet, vízhiány vagy közlekedési nehézség. A kisebb gyermekek hosszabb pórázra voltak engedve, mivel a szülők közül sokan harcoltak, vagy mindennapi szükségleteiket igyekeztek beszerezni. A nagyobb srácok és lányok fegyvert szerezve harcoltak, vagy Molotov-koktélokat dobáltak a szovjet tankokra. Félelem nem látszott az arcukon, hiszen félni is meg kell tanulni. A szabadságról, a szabad életről az akkori fiataloknak fogalmuk sem volt, legföljebb szüleiktől hallottak történeteket jobb életről, összetartó családokról, a keresztény hit megtartásáról. Ezek a szülők fejüket ócska kis rádiójukhoz szorítva hallgatták a Szabad Európa Rádiót, a „Szabad Magyarország Hangját”. Különösen akkor hágott tetőfokára a feszültség, ha meghallották a műsorban a felkonferált címet: „Gallicus rovata, a Reflektor következik.” Kislányként jómagam is emlékszem néhány dalra a szabad rádióból: „Nagyon vigyázz, Pista, sose legyél imperialista.” Ezekre a személyes, mégis közös élményekre vártunk volna nemzeti ünnepünkön, de hiába.
A járvány fölfutása okot adott ugyan a megemlékezés jó néhány formájának elhagyására, de néhány aprósággal föl lehetett volna hívni az 1995–2010 között született Z generáció figyelmét is az ünnepre, a történtekre. Hasonlóan március 15-höz, ami már a szépen megszerkesztett ünnepek közé tartozik, a versektől a kokárdákon át a néptáncokig. Egészen kis gyermekek is készülnek az évente megtartott, identitást erősítő ünnepre, ami csak a miénk, magyaroké. Nézem a televízióban az október 23-i megemlékezéseket. Sivár, kilúgozott, semmitmondó „beszédek” hangzanak el – már ahol egyáltalán tartanak ilyet. Egyedül a Rákóczi Szövetség készül évente rutinosan, de új ötletekkel a nemzeti ünnepre. Idén lyukas zászlókat készíttettek magyar iskolákban, határon túli magyarlakta vidékeken is, majd a zászlókat azonos időpontban a magasba emelték.
Nézem az ünnepinek szánt műsort, amelyben történetesen írószövetségi tagok ülnek egymás mellett, de semmi apró jel sem utal arra, hogy egy győztes forradalmat ünnepelünk. Mert a mi 56-os forradalmunk – akárki akármit gondol – győzött. Az a tizenkét nap, ami megteremtette az összefogást, egymás segítését, a közintézmények újraszervezését, az iskolák tanrendjének megváltoztatását, az csoda volt. Azon sem csodálkozhatunk, ha az emlékező filmeket olyan rendezők készítették, akik a forradalom után születtek, így akartak részt venni ők is – így, utólag – az eseményekben. Ám ebből az kerekedett ki, hogy a filmek tartalma nem kerülte el a groteszk vonásokat sem.
Érdekes módon a szabadságharc leverését és a megtorlást követő években az eltitkolt megemlékezések igazabbak voltak a későbbieknél. Az emlékezők életüket kockáztatva előhozták kis nemzeti színű szalagjaikat, lyukas zászlót ábrázoló kitűzőiket, a rendszerváltozás előtt és közvetlen utána pedig már beszéltek is arról, mi történt a Kádár-diktatúra alatt.
Ami az idei ünnepben valódi, könnyes történelem volt, az az idős szabadságharcosok rövid, merengő megszólalása. Családjaik szétbomlásáról, kényszerű menekülésükről Nyugatra. Családtagjaik messzi országokban meggyökeresedve, magyar nyelvüket elfeledve, unokáiknak tovább nem adva szakadtak el nagyszüleiktől. Amíg lehet, ezeket az embereket kell megszólaltatni. Intő példaként fiatalok ezrei épp tüntetést tartottak a nemzeti ünnepen. Bocsáss meg nekik, Uram, mert tudták, mit cselekednek.
Még van egy adóssága a magyarságnak: beszélni az 56-os események apró részleteiről, amelyek vérontással jártak a határainkon túl élő testvéreink között, de a hősi halottakat máig nem találták meg. Vagy nem is keresték? Temetetlen halottaink sajnos másutt is vannak a világban. A leírtakból következően a forradalom eseményei még napjainkig sincsenek alaposan kielemezve. Az itt maradt több mint félszáz éves félelem megülte a lelkeket.