Mert elfelejtettük mondani, hogy ez a nagy ember jobban szeretett kisfiúkkal találkozni, mint kislányokkal. -Kislány vagyok – mondta a kislány. – Na, mindegy – mondta a nagy ember -, ha már így alakult, akkor téged talállak meg, még jó lehetsz valamire.

És ahogy mondta, úgy is tett. Intett a közelben állomásozó rohamosztagosok parancsnokának, hogy indul a mese… Lett nagy öröm és meghatottság az ország egyik felében, hogy ez a gazdag milliárdos, ez milyen jóságos ember. Az ország másik fele pedig a hasát fogta a nevetéstől, mert hebehurgyán elfeledkezett arról a világról, ahol még kötelező volt meghatódni. Pedig amikor Gyurcsány Ferenc egyik nagy elődje és titkos példaképe, Rákosi Mátyás kötésig a búzában ácsorogva simogatta a kalászokat, akkor még így volt.

Most azonban másképpen van. Most Gyurcsány Ferenc miniszterelnök egyre-másra találkozik különféle emberekkel, és amint találkozik velük, hát menten jót cselekszik. És mivel Gyurcsány Ferenc pedáns és rendszerető ember, ezeket a jócselekedeteket szépen sorba rakja.

Egy lépés, egy jócselekedet. Egy lépés, egy jócselekedet. Éppen száz jön ki belőle. Az eltévedt kislány meséjéről már szóltunk, de az nem számít bele. Bár illik a sorba. Mondjuk azt, hogy az volt a nulladik lépés. Ezt követően egy dolgozó emberrel találkozott a lépegető Gyurcsány Ferenc. Ez már élesben ment.

A dolgozó ember éppen dolgozott. – Mit dolgozol, te jóember? – kérdezte őt Gyurcsány Ferenc. – Fát hordok éppen – mondta a dolgozó ember. – Miféle fát? – Tűzifát. – Tűzifát? – Tűzifát. – Aztán minek? – Télire. – Aztán kinek? – kérdezte a jóságos miniszterelnök. – Neked, nagyságos uram – felelte a dolgozó ember. – A feleséged őnagysága parancsára. – Hűha, gondolta magában Gyurcsány Ferenc, ennek fele sem tréfa. A tűzifát hordó embernek, ha behordta mind a tűzifát, ki kell fizetnem a bérét. Zsebből. Zsebbe…

Ne szaporítsuk a szót, de hajszálra így járt a fák megmetszését és a kertásást végző kertésszel, a szobainassal, a cselédlánnyal, a nevelőnővel, a sofőrrel, a masszőrrel és a portással is, aki a Gyurcsány-palota bejáratát őrizte sujtásos egyenruhában.

A fenébe is, mondta magában, kizökkenve a népmesék szokásos nyelvezetéből a miniszterelnök, ezeknek a dolgozó embereknek nekem a svarcpénzemből kell svarcban fizetnem, még a végén alig marad valami. És legott törvényt készített elő. Ahogy magában elmésen megfogalmazta, „vissza kell adni ezeknek az embereknek a méltóságát!” – ami azt jelentette, hogy lehetőség szerint inkább az államkasszából kell a szolgaszemélyzet bérét kifizetni, és akkor az ő zsebpénze megmarad.

Hát így lépegetett a százlépéses úton. Találkozott erdélyi és kárpátaljai vendégmunkással is, aki dúsgazdag barátainak ültetvényén végzett időszaki munkát, és persze azok svarcpénzét koptatta. Ez sem tetszett neki. És ekkor egy mamával találkozott, aki kisbabája pelenkáját mosta éppen – vannak ilyen régimódi anyukák -, öblítette, és eközben ahogy a költő mondja, kékítőt oldott az ég vizében. – Ez az – csapott a homlokára Gyurcsány Ferenc. Ha az olajat kénsavval ki lehetett szőkíteni, miért ne lehetne a fekete munkáért kifizetendő feketepénzt kikékíteni?

Azóta tudjuk, hogy ez már történelem. Nem véletlenül mondta a miniszterelnök barátja és harcostársa, Hiller István a május elsejei rendezvényen, hogy „Feri, ezt tedd meg, a kormányoddal együtt tedd meg! Ha megteszed, a Magyar Szocialista Párt ebben támogatni fog!” És Feri megtette. Azóta is lépeget a százlépéses úton.

Találkozott például egy lakótelepi emberrel, aki felpanaszolta neki, hogy a kései Orbán-korban őt többször is panelprolinak nevezték. – Hát, jóember – mondta neki Gyurcsány -, ez bizony csúnya szó. De hol is lakol te? – mert így beszélt, ilyen egyszerűen. – A Havanna lakótelepen. – No, barátom – veregette meg a vállát a miniszterelnök -, annak mostantól Havanna lakópark legyen a neve. Ezt megmondhatod az Orbán Viktornak is. – És mosolygott hozzá ez a nagy ember. Hogy lám, milyen kevés kell ahhoz, hogy nagy dolgokat vigyen véghez.