Fotó: T. Szántó György/Demokrata
Hirdetés

Az elmúlt hetek hazai közbeszéde szokatlanul hangos volt a hazaárulózásoktól és az ezekre adott felháborodott – néhol visszafogottabb – reakcióktól. Nem újdonság ez Magyarország modern kori történetében: a rendszerváltás óta mindig voltak olyanok, akik politikai értelemben a nemzeten kívül állónak bélyegezték a másikat vélt, sokszor pedig valós sérelmeik miatt.

A probléma eredete sokféle, de a valódi ok a többség szerint egymás álláspontjának negligálása: a már sokszor emlegetett párhuzamos univerzumok létezése.

Nézzünk egy szemléletes példát: meggyőződésem, hogy Gyurcsány Ferenc a mai napig nem érti, miért tartotta sok magyar a nemzet elárulásának a kettős állampolgárság elleni uszító kampányt, melynek során Bangóné Borbély Ildikó egész családjával együtt büszkén hirdette a plakátokon a 23 millió román munkavállaló hazugságát. A többségi társadalom számára ez valódi nemzeti ügy volt, Gyurcsánynak viszont csak egy a megvívandó politikai ütközetek közül. Egy újabb kampány, amiben minden megengedett, mert a cél kizárólag a hatalom megtartása.

Kézenfekvő magyarázat persze, hogy akkoriban, amikor a Gyurcsány-éra politikai elitje szocializálódott, a határon túli magyarság ügye tabutémának számított, ezért nem is várhatjuk tőlük, hogy valaha is átérezzék a téma súlyát. Lehet, hogy nem is járunk messze az igazságtól, de ez a magyarázat nem visz minket közelebb a fenti jelenség napjainkban megjelenő változatának megértéséhez: miért érzi egy csomó rendszerváltozás után született fiatal, hogy nekik ki kell menniük tüntetni a kurd kisebbség elnyomása ellen, és miért maradnak némák, amikor a kárpátaljai magyarokról van szó? Karácsony Gergely, akinek első dolga volt, hogy kitűzze a városházára a szivárványos és a szíriai kurd lobogót, soha, egyetlen alkalommal sem gondolta úgy, hogy politikusként szót emeljen a székelyek megfélemlítése, asszimilációja ellen. A bonyolult probléma egyszerű feloldása lenne, ha mindezt annak tudnánk be, hogy a főpolgármester cselekedeteit is puszta politikai logika mozgatja; itt ennél többről van szó.

Fotó: MTI

A magyar politikai élet végérvényesen kétosztatúvá vált: az egyik oldal nemzetben gondolkodik, a másik pedig valami egész másban: birodalomban. Nem magyar birodalomban persze, hanem olyan külső erőben, amely egyfelől igazodási pontot jelent számukra, másfelől amelynek érdekeit, elvárásait teljesítve hatalomra kerülnek.

A kommunisták mentalitása ez, akik egyszerre csodálták és rettegték Moszkvát, de azt biztosan tudták, hogy hatalmuk kizárólag az orosz elvtársak kegyétől függ, tehát megfelelniük nem saját nemzetüknek kell. Amikor pedig a nép felkelt ellenük, akkor jöttek is az elvtársak puskával, tankkal. Az új generációs internacionalisták mentalitása ugyanez: a Momentum politikusai nem azért nem támogatnak magyar jelölteket a szomszédos országokban, mert azt hiszik, a szavazóik ezt várják tőlük. Nem. Úgy gondolják, hogy a modern, egyesült Európában teljesen természetes, ha saját nemzetközi közösségüket a nemzet fölé helyezik, hiszen a sajátjaik liberálisok, trendik, és nem hisznek olyan maradi dolgokban, mint a nemzetállam; a nemzeti kisebbségek pedig csak akkor fontosak számukra, ha a világ másik végén lejátszódó konfliktusról van szó.

Ezek után adja magát a kérdés, hogy mégis miért lép koalícióra a magát fiatalos européernek beállító Momentum a nyilas örökséget máig hűen őrző Jobbikkal? A válasz egyszerű: a nyilasok csak nevükben voltak nemzetiek, szívükben sohasem. Számukra a birodalom elvárásaihoz való igazodás annyira fontos volt, hogy saját nemzettársaikat is hajlandóak voltak a Dunába lőni, amikor ez volt az elvárás. A cipőkbe köpködő utódaik is ugyanezen logikát követik, csak számukra az igazodási pont nem annyira tiszta, mint a politikai sérelmeikkel Brüsszelbe és Washington D. C.-be rohangáló nyugatos barátaiknál.

Emlékeznek még, amikor Vona levelet írt Mahmud Ahmadinezsádnak, és azt vizionálta, hogy a budapesti utcákon majd az Iráni Forradalmi Gárda bakancsai kopognak? Vagy kicsivel később, amikor Erdoğan Törökországa lett az igazodási pont számukra? Ezek után csak látszatkülönbség, hogy most éppen a brüsszeli birodalom kánonja a követendő tanítás számukra. Egyszer és mindenkorra számoljunk le magunkban azzal a tévképzettel, hogy a nemzetiszocializmus nemzeti ideológia lenne: ez valójában ugyanolyan birodalmi gondolkodásmód, mint a kommunizmus, célja ugyanúgy a nemzetállamok felszámolása, leigázása, az ideológiai máz csak eszköz.

Ebből a szempontból tehát nemcsak a nácik és kommunizmus ér össze, hanem a nemzetben gondolkodni képtelen Momentum–DK–MSZP–Jobbik-koalíció is valódi ideológiai közösséget alkot. Mondhatni az önkormányzati választásra összenőtt, ami összetartozott.

Ezek után sokakban joggal merülhet fel a kérdés: valóban rossz-e nekünk a birodalmi logika? Hiszen legjobb indulattal is közepes méretű, népességű, gazdasági erejű ország vagyunk; miért kell nekünk folyton holmi nemzeti érdekre és szuverenitásra hivatkozva packázni az aktuális birodalommal?

A válasz nem is olyan egyértelmű, mint elsőre gondolnánk. Hazánk geopolitikai helyzete, gazdasági kitettsége miatt valóban lehetetlen, hogy függetlenítsük magunkat az aktuális birodalmi játszmáktól, érdekektől. Történelmünk arról tanúskodik, hogy a Bécs (újabban Berlin)–Moszkva–Isztambul háromszög közepén történő megmaradáshoz folyamatosan borotvaélen táncoló, a helyes mértékre kényesen ügyelő politikára volt szükség, amikor pedig ez nem volt meg, akkor mindig nemzeti tragédiák következtek: hatalmas véráldozat árán sikerült csak elkerülnünk a nemzethalált. Az aktuális birodalomnak behódolni, elvárásait vakon teljesíteni és az ezért dobott koncot bezsebelni tehát minden korban olyan csábító ajánlat, amelyre mindig voltak, akik igent mondtak.

Nemzetünk megmaradása szempontjából azonban az effajta lépések mindig csak hátrébb vittek minket, ha mindenki engedett volna a csábításnak, ma nem lennénk magyarok. Olyan jó lenne ezt végre megértetni politikusokkal, újságírókkal, aktivistákkal és úgy általában mindenkivel, aki nemzet helyett birodalmi logikával gondolkodik. Azt hiszem, ez azonban sohasem fog sikerülni, mert a nemzet inkább hit dolga, ami nem az eszünkre, hanem a lelkünkre tartozik.

A szerző az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója.