Alapjában véve nagyon is érthető módon a katolicizmustól távol álló liberális Magyar Hírlap napilap cikkírója érezte meg a dolgok lényegét, és a balliberális médiumokat elöntő undorítóan hazug és álszent édelgés közepette ezt írta:

"Ez volt a világon az első médiahalál. A római pápa utolsó napjait, óráit szinte végig egyenes adásban közvetítették a világ nagy televíziói. Jóvoltukból az egész földkerekség átélhette a gyászt, keresztények, más hívők és nem hívők egyaránt. Akiknek általában semmi sem szent, azoknak most szent volt a haldokló pápa, és tiszteletben tartották a gyászoló emberek érzéseit. Vajon mi lehet az oka, hogy éppen a világ egyik legkonzervatívabb intézménye engedte közel a médiát az élet legszemélyesebb és legmagányosabb óráihoz, a haldokláshoz?"

A cikkíró érzi, de nem érti a lényeget. Mert ő még a múlt században él. Hogy vajon mi lehet a jelenség oka és magyarázata? Hogy vajon miért lett ez az első médiahalál? Hogy mi lehet az ok? A válasz kézenfekvő: a hit. Az a transzcendens, semmivel le nem írható, semennyiért meg nem vásárolható, ki nem kölcsönözhető, nem lízingelhető és opciós szerződésekben sem leköthető hit, amelyről végképp elfeledkezett az önmaga véres és ostoba barbarizmusába belefeledkező XX. század.

Isten meghalt, hirdették a kislelkűség prófétái, hogy aztán még kisebb lelkűek hozzátegyék a maguk vulgármarxizmusával, nincs sem Isten, sem igazság, csak a program van, az egyedül üdvözítő program, amely előrelendíti a fejlődés útján a világot: a kommunizmus, a nácizmus, a liberalizmus, a szabadkőművesség… A világ pedig, mivel az égből nem sújtott le semmiféle villám, azt kellett lássa, hogy alighanem tényleg meghalt Isten, ha ilyeneket lehet mondani, és tényleg nincs egyetemes igazság, mert az évszázad végére meg kellett tanulnia azt is, hogy itt a földön a bűn nem nyeri el büntetését, hanem éppen fordítva, a legnagyobb bűnösökből lesznek a legnagyobb nyertesek: miniszterelnök, csúcsdiplomata, államelnök, médiasztár…

II. János Pál pápa a sötétség századának elején született, de az új század fényének hordozója lett, s ez a fény a maga teljességében halála óráiban sugárzott szét a világban olyan magától értetődő természetességgel, amelyre kétezer éve nem volt példa. Hiszen ezt üzente végül, bevégezvén 85 esztendős pályafutását: "Derűs vagyok, legyetek azok ti is!"

Derűsnek lenni a halál kapujában? Nevetni és tapsolni annak hírére, hogy akit szerettünk, az meghalt? Tapsolni, mintha valami nagy és látványos teljesítményt nyújtott volna? Hogyan jön össze a derű, a taps és a gyász?

Csak egy magyarázat van az ellentmondás feloldására. A hit. A hit abban, amit kétezer évvel korábban a halálból feltámadó és visszatérő Jézus igazolt, hogy a földi lét nem egyszeri és értelmetlen véletlen csupán, hanem egy végtelenül bölcs és igazságos folyamat fontos, bár nem kizárólagos, azonban mindenképpen okszerű része.

Lapozzuk csak fel sietve a Bibliát. Jézus mondja János Evangéliuma 8. részében a zsidóknak ősapjuk több mint ezer évvel korábbi haláláról szólván: "Ábrahám, a ti atyátok örvendezett, hogy megláthatja az én napomat; látta is, és örült". És ugyanő mondja a vele együtt megfeszített latornak: "Ma velem leszel a paradicsomban". A derű, az isteni derű egyidős a teremtéssel.

Lehet, tán igazuk volt a múlt századi filozófusoknak, hogy az isteni érték meghalt a huszadik században, mert amint az ima mondja, meghalt valóban egy kis időre, sőt szállt alá a poklokra is, de harmadnapra feltámadott…

Az a hősies kitartás, ahogy a betegsége pokoli terhe alatt görnyedő II. János Pál a földi küldetését végezte, ahogy zokszó nélkül viselte a média-népszerűség végül már megalázó nyilvánosságát, még nem keltette föl a gyanakvásunkat, pedig figyelhettünk volna. Ám az üzenet eloszlatott minden homályt: "derűs vagyok…" A hit ismét régi fényében ragyog; a földi lét célja mostantól ismét a megigazulás, a halál pedig ismét kinyitja az üdvözülés ajtaját. A szakralitás évezrede elkezdődött. Bár még zajlanak a sötét XX. század utolsó csatái, megkezdődött a szép harmadik évezred. Ő látta meg először.