A világhálón közölt hír szerint 2004. november 12-én a Római La Sapienza Egyetem tanára az Amszterdami Egyetem Nyelvtudományi Intézetében tartott előadásán kifejtette, a finnugor nyelvrokonság megalapozatlan. A vendéglátó intézmény fonológiai tanára, Norval Smith az előadást követő vita után a maga részéről igazat adott az előadónak. Hírek szerint a nyelvész asszony 2005-ben Magyarországra is ellátogat, ahol meggyőződése szerint a magyaroknak is be fogja bizonyítani, hogy nyelvük finnugor eredetének elmélete elavult és téves.

Marcantonio előadásának alapja a 2002-ben megjelent The Uralic Language Family: Facts, Myths and Statistics (Az urali nyelvcsalád: tények, mítoszok és statisztikák) című kötete, amely számos megdöbbentő régészeti, embertani és származástani adalékkal szolgál. Például felhívja a figyelmet azon téves nézetre, amely szerint a nyelv genetikailag öröklődik, és amely az adott népet az általa beszélt nyelvvel azonosítja. E nézet tarthatatlanságát jelzi, hogy az urali nyelvcsaládhoz sorolt szamojédek és obi-ugorok mongoloid, míg más ide sorolt népek (például a finnek és a magyarok) europid jellegűek. Minthogy a magyart első sorban az obi-ugor nyelvekkel rokonítják, következésképp a két népnek is azonosnak kellene lennie. Ez persze azért is képtelenség, mert közös uráli génre mind a mai napig nincs bizonyíték.

A szemlélet nem veszi figyelembe a nyelvcsere lehetőségét sem, jóllehet ennek éppen napjainkban vagyunk lépten-nyomon tanúi. Az angol szavak átvétele oly mértékben erősödik, hogy megfelelő intézkedések hiányában hovatovább kiszorítja a magyar szavakat a hétköznapi használatból, pedig ettől még nem leszünk angolok. A könyv nem látja bizonyítottnak a finnugor népek úgynevezett urali őshazából nyugatra feltételezett vándorlását sem, mivel a régészet sokkal inkább a fordított, azaz a délnyugatról északkeleti irányba történt népességáramlást igazolja. A Nyugatra, tehát a Baltikumba irányuló terjeszkedést cáfolja az a tény is, hogy Európának ez a területe az elmúlt tízezer év során mindig is lakott volt, nem pedig újonnan érkező népek befogadására alkalmas lakatlan föld. Finn tudósok egyre gyakrabban hajlanak arra a feltevésre, hogy elődeik nem az Urálból, hanem a baltikumi őshazából vonultak északra a jégtakaró visszahúzódása nyomán, ami szintén az urali nyelvcsalád elmélete ellen hat.

A szerző felhívja továbbá a figyelmet a finnugor elmélet nyelvészeti bizonyításainak alapvető hiányosságaira. Ezek egyike az úgynevezett nyelvrekonstrukció, a visszavezetés, amely sem a finnugor nyelvcsalád alapját képező ugor ágban, sem az urali nyelvcsoport esetében nem történt meg. Ennek hiányában pusztán hangzási hasonlóság alapján a "magyar" szót egy másik urali nép, a vogulok önmegnevezésével, a "mansival" kapcsolták össze. Hasonlóképpen, pusztán a kiejtési hasonlóság miatt helyezték a mások által hungarusnak nevezett népet az Urál hegység közelében lévő Jugria körzetébe. Az ilyen hasonlóságelvű bizonyítás tarthatatlanságát két példával szemlélteti a nyelvész; az olasz "villa" (udvarház) a finn "villa" esetében gyapjút jelent. Az olasz "Ravindola" egy kis falucska neve, finn párja, a "ravintola" jelentése viszont étterem. Összegzésképpen még azt is megemlíti, hogy az uráli nyelvek között előforduló hasonlóság nem kizárólagos, hanem más, többek között az altaji nyelveknél is fellelhető. Marcantonio egyébként ismeri Bíborbanszületett Konstantin írását is, amelyben a császár "megyeri" megnevezéssel csupán egy türk törzs vezérére és nem az egész magyarságra utalt. A könyvben az említetteken kívül számos nyelvészeti, hangtani, hasonulási összevetés található, nem véletlen tehát, hogy a nyelvésznő amszterdami előadása szakmai körökben nagy tetszést aratott.

Ha azonban minden ennyire egyértelműnek és világosnak tűnik, akkor vajon miért neveznek még mindig a Magyar Tudományos Akadémia nyelvészei minden az övékétől eltérő szemléletet tudománytalannak, érvek ütköztetése helyett miért gúnyolják, támadják, ócsárolják annak képviselőit, például Vámbéry Ármint, Angela Marcantoniót, Bakay Kornélt, Marácz Lászlót? Ugorjunk vissza a kezdetekhez!

Marácz László, az Amszterdami Egyetem nyelvésztudósa írja tanulmányában, hogy a magyar nyelv első terjedelmesebb északi rokonítása az 1709-ben cári fogságba esett svéd katonatiszt, Philip Johann Strahlenberg nevéhez köthető, aki 13 évig tartó szokatlan természetű fogsága alatt szabadon bebarangolhatta a birodalmat. A tiszt könyvében felsorolt magyar"finnugor szópárok többségéről azóta bebizonyosodott, hogy nem léteznek, mégis e XVIII. századi vélekedés maradt meg a köztudatban. Egy szikláról általa másolt felirat már kevésbé, amelyre Fischer Károly Antal rovásírás-kutató hívta fel a figyelmet, és amelyen a ROV (más néven Roga, Rua) hun király neve olvasható. A rovásfeliratot Debreczenyi Miklós magyar nyelven meg is fejtette.

A XIX. századi nyelvészek érdekes módon mindig azokra hivatkoztak, akik a magyarok esküdt ellenségei, a gót történetíró Jordaneshez hasonlóan csak rosszat tudtak mondani népünkről. Közéjük tartozott a XVIII. században élt német J. E. Fischer és A. L. Schlözer, utóbbi a magyarokat történelem nélküli népnek minősítette. Hazánkfiai közül a jezsuita Sajnovics János az első – róla viszont Marcantonio nincs jó véleménnyel -, aki 1770-ben százötven közös magyar-lapp szót azonosított. Ezek túlnyomó többsége, ahogyan Strahlenberg esetében is, alaptalan feltevésnek bizonyult, még a finnugristák szemében is. Reguly Antalról is elterjedt, hogy 1844-es szibériai tanulmányútja során a magyarok északi eredetét bizonyította, holott meggyőződéssel állította, hogy a magyar-finn rokonság igazolásához a nyelvészet mellett néprajzi és történelmi adalékok is szükségesek. Márpedig ilyenek nincsenek.

A magyar szabadságharcot eltipró Habsburg birodalomnak mégis kapóra jött a magyarok uráli őshazájának felvetése. Mivel a magyarság több évezredes eredettudatának és tartásának megtörésére semmi sem volt drága, ezért a Bach-korszak idején még az a képtelenség is szóba került politikai szinten, hogy a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos nyelve a német (!) legyen. Ha ez nem is sikerült, a piszkos munkára a hatalom kiválasztotta csinovnyikjait, közöttük a német származású, 17 éves koráig magyarul egy kukkot sem beszélő Paul Hunsdorfert, aki villámsebesen emelkedett a ranglétrán. 31 évesen, immáron Hunfalvyként a Magyar Tudományos Akadémia tagja, majd haláláig főkönyvtárosa. Kinevezése után azonnal munkához látott. Fehérné Walter Anna írta le, hogy Hunsdorfer elégette a Szentkatolnai Bálint Gábor által tanulmányozás céljából begyűjtött rovásírásos emlékeket. Vámbéry Ármin halála után annak kéziratai nyomtatott változatában a keletkutató véleményével ellentétes részleteket hamisított, támadást indított a mindmáig párját ritkító Czuczor-Fogarasi féle Akadémia Nagyszótár alaptétele, a szógyökrendszeren alapuló nyelveredet-meghatározás ellen.

Fogarasi János és a munkát részben kufsteini rabsága idején végző Czuczor Gergely ugyanis kétezer gyökérszóra vezette vissza a magyar nyelv alapszókincsét. Hunsdorfer viszont azt állította, hogy ezek a gyökérszavak csak akkor fogadhatók el alapnak, ha előfordulnak a szerinte rokonnak tekinthető finnugor nyelvekben is. Amelyiknek nincs meg a párja, az jövevényszó.

Hunsdorfer képtelen nézetei elevenen élnek napjainkban is, hiszen néhány hete éppen az MTA egyik nyelvész munkatársa mondta e sorok írójának, hogy ha elhagynánk idegen jövevényszavainkat, akkor csak finnugorul beszélhetnénk – egy olyan nyelven tehát, ami soha nem létezett.

Hunsdorfer, mint minden zsák, megtalálta a foltját, és maga mellé vette a szintén német Josef Budenzet, aki zsigerből gyűlölte a magyarokat. Budenz 25 évesen az MTA levelező, majd alig néhány esztendő múltán rendes tagja, az összehasonlító magyar nyelvtudomány megalapítója. Legalábbis hivatalosan. És itt kanyarodjunk vissza Angela Marcantonio tanulmányához, aki éppen Budenz összehasonlító módszerének tarthatatlanságát vezeti le. Példák során bizonyítja, hogy a budenzi összefüggések 81 százaléka már nem állja meg a helyét. És ez nem véletlen, hiszen az egész finnugor elméletet nem szakmai alapon alkották meg, mivel dr. Marácz László szerint annak eredetéről nincsenek is írott források.

Az okokat másutt kell keresnünk. 1867 után a nemzetközi politikai helyzet az európai irányultságot kívánta meg Magyarországtól is, ezért Trefort Ágoston, vallási és oktatási miniszter az alábbi kijelentést tette 1877-ben:

"…az ország érdekeit kell néznem és ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb, a finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredet mellett törnek lándzsát".

Az élet néha meglepő fordulattal szolgál. A Demokrata múlt heti számában olvashattuk a romániai Vatra Romaneasca kiáltványának egy részletét:

"Erdély a miénk volt, a miénk, és örökké a miénk lesz! Szent román földjét, sajnos, még mindig ázsiai hun lábak és egyéb söpredékek mocskolják be. Egyesüljetek, hogy űzzük ki őket az országból! Ki a hunokkal, akiknek soha otthonuk a mi földünkön nem volt, és ki a cigányokkal, akik hazánk szégyenét jelentik! Tiszta és nagy Romániát akarunk!"

A gyűlöletétől elvakult soviniszta román Vatra Romaneasca történelmi tanúnak jelentkezett a finnugor perben. Kiáltványukkal a hun-magyar azonosságot elismerve a minimum 1600 éves magyar államiság, az államalapító Attila király mellett törnek lándzsát. Ki gondolná, hogy még ez a soviniszta szervezet is többre becsüli az "ázsiai hun lábak" nyomában lépdelő magyarságot egyes itthoni tudósoknál?