Identitás és/vagy béke?

Aki az Európai Uniót kritizálja, napjainkban könnyen magára vonja a „béke ellensége” billogot. Ennek legfőbb okai ismertek, hiszen az emberek túlnyomó többsége az Európai Uniót az Európában több mint hetven éve fennálló békével azonosítja. A második világháború utáni új Európa-koncepció érdemei ebből a szempontból vitathatatlanok, ugyanakkor érdemes feltenni a kérdést, vajon tényleg a béke ellensége-e az, aki felhívja a figyelmet az egyre inkább szembeötlő problémákra?

Európában több mint hetven éve viszonylagos béke van – a délszláv háborútól vagy akár a jelenleg ismét a szomszédságunkban, Ukrajnában zajlótól eltekintve. Ezért a békéért a XX. század után, amikor a kontinens harminc éven belül kétszer semmisítette meg önmagát, mindenki nagyon hálás. Mai napig magunkban hordozzuk azokat a traumákat, amelyeket a XX. század okozott családjainkban. Éppen ezért mi, európai emberek rettegünk a háborútól, talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy jobban rettegünk tőle, mint bármely más nép ezen a glóbuszon.

Ebből aztán az is következik, hogy az egyik legtisztességtelenebb eszköz az európai politikában, amikor „háborús uszításnak” bélyegzik az Európa haladási irányával kapcsolatos – egyébként jogos – kritikákat, illetve önmagában a nemzetek létét is. Senki sem akar háborút, az EU pedig az elmúlt évtizedekben a béke garanciájává vált, legalábbis folyton ezt halljuk. Ezzel szemben a nemzetek Európa bűnös múltját képezik, amelyek soviniszta, kirekesztő és agresszív politikájukkal elpusztítottak mindent, ami szép és jó ebben a világban. Azt a kérdést, hogy valóban önmagában a nemzetek léte okozta-e a világégéseket, vagy ennél sokkal többről van szó, most nincs lehetőség körbejárni, e témát korábban már érintettem Németország kapcsán (lásd Demokrata 2019/20. szám, Határtalan világunk II.). Itt most inkább arra szeretnék kitérni, hogy vajon mit is takar valójában az európai béke, pontosabban mi teszi lehetővé, és ami a legfontosabb, valóságos-e ez a béke.

Európa polgárai egy részének a fejében a béke vált Európa, illetve az Európai Unió egyetlen és mindent felülíró „identitásává”. Ennek a gondolatnak már önmagában is súlyos következményei vannak, hiszen érezhető a kijelentésben feszülő ellentmondás. A béke ugyanis nem identitás, napjainkban maximum az identitás hiányának következménye lehet. Ennek ellenére kiváló alibiként szolgál a (valódi) identitásunk lassú elvesztését üdvrivalgással kísérő emberek számára. „Nem baj, hogy elsorvadunk, legalább békében tesszük!” Nem kellene így lennie. A háború nem csak a semmilyenségben, a semmiségben való felolvadással kerülhető el, nem csak azzal, ha megszűnünk nemzetek, családok, férfiak és nők lenni. Bármekkora is a lelkiismeretünkre ható, legnagyobb félelmeinket felhasználó nyomás, tudnunk kell, határaink (legyen szó fizikai vagy metafizikai határokról) lebontása nem út a békéhez. Ez hazugság.

A „nemlét”, az élet megtagadása ugyanis nem egyenlő a békével. A béke a nagyság, az emelkedettség olyan állapota, amelyben az élet a legkülönbözőbb formákban és mégis harmóniában tör utat magának. Természetesen e kérdésnek a megítélése is attól függ, hogy a két uralkodó nézőpont melyikét valljuk magunkénak.

Az egyik csoport szerint a béke – vagyis az általuk békének nevezett állapot – minden áldozatot megér, és ezen állapot megőrzéséért semmilyen ár nem túl nagy. Az ő hitük szerint a „bűn” egészen egyszerűen kikapcsolható, a mennyei állapotok pedig minden további nélkül „eljátszhatóak”. Ehhez csupán a fentebb leírt megoldás kell. Elsorvasztani mindent, ami bármiféle minőséget hordoz, és amely így természeténél fogva szembekerülhet más, tőle eltérő minőségekkel. A valódi identitás és ezen keresztül a valódi individualitás elleni kíméletlen küzdelem a béke nevében zajlik, így nagyon nehéz helyzetbe kerül mindenki, aki szembeszáll vele. A béke nevében ez a csoport – mivel a tolerancia jegyében véleménye valójában semmiről sem lehet – csak a princípiumok ellen folytat harcot. Ők azok, akik egy idő után már mindent agresszióként élnek meg, ami bármiféle szubsztanciát hordoz. A tartalom, a minőség önmagában agressziónak minősül. E felfogás szerint lehet identitás nélkül élni. Ez persze ebben a formában soha nem jelenik meg, inkább afféle „pszeudoidentitásokba” csomagolva, amelyek arra hivatottak, hogy pótolják a valódi, velünk születetteket. Ők a „szép új világ” elkötelezett hívei.

A másik oldalon állóknak egészen más a kiindulási pontjuk, már csak azért is, mert magához az élethez is másként viszonyulnak. Számukra például alapvetés, hogy identitás nélkül nincsen élet. Tudják emellett azt is, hogy a valódi identitást nem lehet funkcionális, kreált identitásokkal teljesen felülírni. Meg­győződésük, hogy dolgozni hivatott az ember a Földön, és ha a munkát megtagadja, leveti magáról, valójában saját életét tagadja meg és üresíti ki. Éppen ezért a békét sem hajlandó „eljátszani”, nem áll fel a színpadra a számára gondosan kikészített jelmezben, mivel pontosan látja, ez nem valódi béke, csupán egy a „nemlét” következtében beálló, életünkre hosszú távon igényt formáló állapot. Béke ugyanis csak a megbékélés igazi, rögös és embert próbáló útján érhető el. A különböző, egymással olykor teljesen szemben álló minőségek kibékítésében hisz. A nagy erő ugyanis mindig a velünk szemben állók szeretetéhez és elfogadásához kell. A keresztény tanítás szerint márpedig ide kell eljutni, ezt az utat az élet megtagadásával elkerülni, megspórolni elképzelhetetlen.

Jól látjuk hát, a két nézőpont kibékíthetetlen. Az egyik mottója az „identitás vagy béke”, a másiké pedig az „identitás és béke”. Ha igazuk van azoknak, akik szerint lehet valódi identitás nélkül élni, akkor minden másban is igazuk van. Ha viszont a második csoport álláspontja a helyes, az azt jelenti, hogy a „haladók” által kitalált és részben már meg is valósított pszeudovalóság kártyavárként fog összeomlani, mert az emberek levetik magukról a hazugságot, amelyben élni kénytelenek.

Amikor ez megtörténik, nagy lesz majd az értetlenkedés a másik oldalon. Valószínűleg meg is lelik azonnal a bűnbakot: a szélsőséges populistákat, a demagógiára fogékony buta és agresszív népeket. Béke utáni vágyunk bizonyosan közös (legalábbis reménykedem benne, hogy így van). A különbözőség „csupán”, hogy mit értünk béke alatt, és milyen úton szeretnénk oda eljutni. Mert ahogyan azt a kiváló XIX. századi holland író, Multatuli is megfogalmazta: „Aki más úton akar a Mennybe eljutni, mint a Golgotán át, az alávaló csaló.”

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatóhelyettese.