Az osztrák inkvizíciós törvényszék 2006. február 20-án ítéletet hirdetett David Irving brit történész perében, akire egy 1947-es, tehát Ausztria szovjet megszállásának idejéből származó törvény alapján háromévi börtönbüntetést szabott ki, mert 17 évvel ezelőtt kétségbe vonta a holokauszt-dogma egyik kulcselemét, az auschwitzi emberirtó gázkamrák létezését. Haeresis est maxima, opera maleficarum non credere. A sötét középkorban a legnagyobb eretnekségnek számított a boszorkányok létezésében kételkedni. „Felvilágosult” korunk legnagyobb eretneksége a holokauszt hivatalos verziójának kétségbe vonása.

A november óta osztrák börtönben sínylődő Irvingnek két választása maradt: vagy Giordano Bruno példáját követi vagy Galileo Galileiét. 67 évesen és egy magára hagyott beteg feleséggel ő Galilei útjára lépett. Megtagadta eretnek tanait, és a bíróság kegyes nagylelkűségében bízva, önkritikát gyakorolt.

Mindhiába. Emlékezzünk a bíró nevére: Peter Liebetreu. Bruno hóhérának és Galilei porkolábjának, Bellarmin bíborosnak a kései utódaként ő is beírta nevét a történelem nagy koncepciós pereit tartalmazó szégyenkönyvbe. A katolikus vallás védelmében kifejtett szolgálataiért Bellarmint az egyház utóbb szentté avatta. A holokauszt-vallás zelótájaként nyilván Liebetreu is valami hasonlóra számít.

„Minden vallás, amelynek istene hamar haragra gerjed, irigy, bosszúálló, jogai és a neki szóló tiszteletadás tekintetében szőrszálhasogató, amelynek istene eléggé kicsiny ahhoz, hogy a róla alkotott nézetek sértsék, amelynek istene igazságtalanul megköveteli, hogy egyöntetű fogalmakat alkossanak róla: nos, az ilyen vallás szükségképen nyugtalan, összeférhetetlen, vérengző; az ilyen isten imádói – ha nem akarnak bűnt elkövetni – kötelesek folyvást gyűlölni, sőt megsemmisíteni mindenkit, akit ez isten ellenségének bélyegeznek; az ilyen hívők azt hiszik, hogy elárulják mennyei uruk ügyét, ha jó viszonyban, megértésben élnek rebellis polgártársaikkal” – írta testamentumában Meslier abbé vagy háromszáz éve.

Azóta a katolicizmus dogmáinak a kétségbe vonása már nem juttatja az eretneket máglyára. Manapság csak a holokauszt-dogma kétségbe vonása juttatja a másként gondolkodót börtönbe. Egyelőre még „csak” oda.

„Senki, egyetlen korban sem fordulhatott szembe a közvélemény által szentesített balítéletekkel anélkül, hogy ne vitte volna bőrét a vásárra. Egyetlen területen sem volt szabad felfedezéseket tenni; a legfelvilágosultabb embereknek legfeljebb arra volt módjuk, hogy virágnyelven szóljanak, vagy pedig, igen gyakran, hitvány engedékenységből szégyenletesen összekapcsolják a hazugságot az igazsággal. (…) A legnagyobb emberek csak reszketve sejtették meg az igazságot; nagyon ritkán merték hirdetni; s akik ilyesmire vetemedtek, meg is bűnhődtek vakmerőségükért”.

Tény, hogy mindenkor csak kevesek éreztek magukban késztetést a mártíromságra. Ma sincs másként. Robert Faurisson, a revizionista történészek doyenje eklatáns módon demonstrálta ezt. A „holokauszt-tagadásért” ellene indított perekben szokása volt tanúként a bíróság elé citálni neves céhbelijeit, akiket a holokauszt-dogma legnyilvánvalóbb ellentmondásai kapcsán nyílt színvallásra próbált késztetni, amelyre azonban a büntetőjogi és egyéb szankcióktól való félelmükben az érintettek nem voltak hajlandók. Faurisson ilyenkor felszólította őket, hogy mondják ki: „Gyáva vagyok”. A legtöbben megtették.

„Bárki, aki vakmerően hirdeti az igazságot a világnak, bizonyos lehet afelől, hogy ezzel magára vonja a vallás szolgáinak a haragját; a papok nagy hangon hívják segítségül a hatalmasságokat, hiszen szükségük van a királyok támogatására, hogy fenntarthassák érveiket és isteneiket. Az ilyesmi természetesen csak ügyük gyengeségére vet fényt” – érvelt a bölcs abbé. Tehát ügyük gyengeségére…

Irving elítélése természetesen szadista kéjmámorral töltötte el a szabadgondolkodás hazai ellenségeit. Várkonyi Tibor a cionista hecclappá züllött Népszavában (2006. 02. 22.) öklendezte fel magából a zsigeri gyűlölet keserű epéjét. Az elsőfokú ítéletet saját hatáskörben jogerősnek nyilvánítva sajnálkozásának adott hangot amiatt, hogy ez „az úgynevezett történész” nem tíz vagy húsz évet kapott ezért „az egész világ által megvetett bűntényért”, majd kénytelen-kelletlen megállapította, hogy „Irving maga nem gyilkolt, »csak« intellektuális vétket követett el”. Az ítéletet az osztrák kormánykoalícióba „beengedett neonácik” miatti utólagos tesuvaként értékelő, a tárgyaláson Irving által tanúsított megbánást pedig hiteltelennek tartó Várkonyi – szerinte „ez a félresikerült történész”, mint „minden bűnöző, az irháját igyekezett menteni” – végül a hazai holokauszt-tagadóknak szánt alig burkolt fenyegetéssel zárta heveny kis epeömlését, futólag megemlítve még a budai Turul-szobrot is, nem éppen pozitív kontextusban.

Noha az előbbiek már önmagukban is kellőképpen minősítik a szerzőt, nem árt emlékeztetni rá, hogy a kommunista éra kiérdemesült sajtósztahanovistáját tisztelhetjük benne, a Kádár-rezsimet mindvégig töretlen hévvel ajnározó szervilis szikofanták, csúszómászó csacsenerek és silbakoló sameszok egyikét, akik az Antall által elveszített rendszerváltás jóvoltából ott folytatták áldatlan ténykedésüket, ahol abba sem hagyták. Várkonyi pályafutása egyébként e tekintetben szimbolikus: őt a „rendszerváltók” párizsi diplomáciai poszttal jutalmazták, nyilván a francia témákban mutatott „szakértelme” elismeréseként (amely a hasonlóképpen „tárgyszerű” cikkeiben manifesztálódott). És erről az emberről Tamás Gáspár Miklós nem átallotta kinyilatkoztatni, hogy „az egyik legkomolyabb és legműveltebb újságíró”, akit „tisztel és becsül”, ami persze nem meglepő, hiszen a magukfajták körében az efféle mutualista hozsanna ősrégi néphagyomány. Korábban egyébként maga TGM is „neonáci áltörténésznek” aposztrofálta Irvinget, az ATV-ben sarlatánkodó Dési János „magát történésznek nevező holokauszt-tagadónak”, a Terror Házában ülő Kiszely Gábor pedig „magát bestsellerjei által történésznek tituláló hírhedt holokauszt-tagadónak”.

De kik is tagadják meg Irvingtől a történészi minősítést? Csupán minus habens laikusok, akikben azon túl, hogy mindannyian a mániákusan gyűlölködők tenyészetéhez tartoznak, ami persze eleve meghatározza lelki affinitásukat, az is közös, hogy szellemi niemand mivoltukból fakadó kényszeres frusztrációjuk kompenzálásaként olyasvalakit próbálnak diszkreditálni, aki már letett valami maradandót az egyetemes tudás asztalára, és aki szakterületén, a Harmadik Birodalom történetének kutatásában az egyik legkiválóbbnak számít, még azon szakmabelijei szerint is, akik pedig kifogásolják az auschwitzi gázkamrákra vonatkozó ikonoklaszta téziseit.

„Ha a szabadság egyáltalán jelent valamit, az arra való jogot jelenti, hogy elmondjuk az embereknek azt, amit nem akarnak hallani” – mondta George Orwell (Reader’s Digest, 1984. január), amikor az Állatfarm című szovjetellenes könyvének kiadását a brit kormány azért próbálta akadályozni, mert a szovjetek szövetségeseik voltak Hitler ellen. A szabadgondolkodás ügyének élharcosaként David Irving is olyasvalamit próbált az emberek tudtára adni, amit nem akartak meghallani.