Hirdetés

A Jobbszél rovat jegyzeteiben elsősorban ironikus, abszurd, néha szürreális írások szoktak megjelenni, ezért most külön jelzem: az alábbiakat éppen úgy gondolom, amiképpen írtam.

Huj-huj-hajrá, kiáltozták még a múlt század első felében sportversenyeken. Ebből igazán a „huj” az érdekes; már a hunok is, támadásba lendülve, vérfagyasztó csatakiáltásként hallatták.

A szó végi „j” inkább afféle elnyújtott í lehetett (véli Padányi Viktor), valahogy így hangozhatott: huíííí. Ezt a másfél ezer éves (vagy még régebbi) biztatást a legenda szerint azért tiltották be az ötvenes években, mert a huj oroszul a férfi nemi szervet jelenti. Most már ez nem lehet probléma, s amint a rákosi vipera is visszakaphatta eredeti nevét, rehabilitáljuk a „huj”-t is mint élő bizonyítékát a hun–magyar kontinuitásnak.

Nemzeti dinasztiánkat tankönyveink, történettudományunk és a közbeszéd is teljesen anakronisztikusan „Árpád-háznak” nevezi; a fogalom a XVIII. században keletkezett. A középkorban a Szent királyok nemzetségeként hívták őket, saját magukat pedig Turul nembelieknek tartották. Ezért hitelesebb – és főleg ősibb – lenne, ha ezentúl Turul-házi királyokról és Turul-korról beszélnénk. Ez egyben többet el is árulna királyaink származásáról, a magyarság valódi múltjáról.

Koccintáskor még ma is mondjuk: „No, Isten, Isten!”, és felhajtjuk az italt. A Képes Krónika a XIV. században ezt írja: „Árpád pedig népe között megtöltötte a Duna vizéből szarukürtjét, és mind a magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Szavait végezvén, felkiáltottak a magyarok: »Isten, Isten, Isten!« Háromszor hangoztatták, innen keletkezett ez a szokás, meg is maradt a magyaroknál mai napig.” A Krónika keletkezésekor tehát már régi hagyománynak számított, és még bő hatszáz évet biztosan kibírt. Egy Isten ugyan lekopott belőle (pedig három a magyar igazság), hát hozzuk vissza azt is.