A Népszabadság alulmúlhatatlan. Egyik múlt heti tudósításuk így kezdődik: „Az izraeli légierő tegnap újabb csapásokat mért a szélsőséges Hezbollah szervezet infrastruktúrájára Dél-Libanonban…” Majd így folytatódik: „Izrael légi- és víziblokád alá vette Libanont, és találat érte a bejrúti nemzetközi repülőtér három kifutóját is, melynek következtében a repülőtér beszüntette működését”. Ha túltesszük magunkat azon, hogy a Hezbollah mitől szélsőséges és a fogságba esett katonákért háborút indító Izrael miért nem az, akkor már csak a fogalmazás tárgyilagos mezbe bújtatott aljasságán kell eltűnődnünk, amelynek megértéséhez a cikk szellemében vegyünk egy példát: ha a Népszabadságot a fenti sorok következtében egy meg nem nevezett erő részéről hasonló találat érné, melynek következtében a lap és annak minden munkatársa úgymond „beszüntetné működését”, akkor joggal mondanák a mellébeszélés itthoni kismesterei, hogy ez bizony túlreagálás volt a javából. Még az sem lehetetlen, hogy azt a meg nem nevezett erőt, amely találattal illetné az ezt követően már csak romjaiban füstölgő Népszabadságot, minek következtében az beszüntetné működését, azt neveznék szélsőségesnek. Bizony. Ne utazzunk Bejrútba. Könnyen megeshet ugyanis, hogy ott egyszer csak infrastruktúrának neveznek minket. És ez a jobbik eset. Mert találat is érhet. És akkor a működésünk ugye beszüntetődhet. De itthon se maradjunk. Mert esetleg kisodródunk valahogy mondjuk a daliás Újpest meccsére. A csapat a félelmetes hírű Lichtenstein ellen játszik. Ez utóbbiról tudjuk, hogy egy hercegség, s körülbelül annyi lakója van, hogy képesek kiállítani egy fél focicsapatot, a többit pedig nyilván honosítják, így érthető, hogy a lichtensteini válogatott a világranglistán a bús 124. helyet foglalja el. Vaduz csapata beírta magát a magyar történelembe azzal, hogy mégis négy nullára verte az Újpestet. Tudja azt a tisztelt olvasó, hogy valaha Magyarországon virágzó futballélet volt? Hogy nem egyszer, hanem kétszer játszottunk világbajnoki döntőt? Ön szerint lehet ennél mélyebbre süllyedni? Egy barátom azt mondta, szerinte a választás idején tapasztalt gyanús ügyletek miatt az MDF-et is az olasz bundabotrány mintájára a harmadik osztályba kéne visszasorolni. A baj csak az, hogy az olaszok akarnak sikeres labdarúgósportot, főleg azért, mert megnyerték a világbajnokságot, nálunk azonban nem ez a helyzet. Itt káoszban utazik a politikai-gazdasági elit. Minél zavarosabb, annál jobb, mert a gyanútlan közvélemény annál nehezebben igazodik el. Princz Gábor fölmentése és fölmagasztosulása azonban a jelek szerint kiverte a biztosítékot. És ezt nemcsak az jelzi, hogy az MSZP népszerűsége észbontó gyorsasággal zuhan, s a nyári álmát aluvó Fideszé – mintegy megelőlegezve az őszi ébredést – lassan, de biztosan emelkedni kezd, hanem az is, hogy úton-útfélen a kisember lázadozik az arcátlanság és szemérmetlenség egyre pökhendibb megnyilvánulásai, illetve a megszorítások egyre égetőbb érzése ellen. Ha így megy tovább, őszre a baloldal társadalmi támogatottsága a küszöbértékre sülylyed, ami egyúttal előreveti a jobboldal sürgős önszerveződésének, öngyógyításának és önazonosításának mielőbbi végrehajtását, ugyanis a kormánybukás – ha csak Gyurcsány helyett ki nem találnak valakit, de kit? – egy ponton elkerülhetetlenné válik. A látszólag össze nem függő tünetek ugyanis összefüggenek, amennyiben egy tartását, értékeit, erkölcseit és szabályait vesztő társadalom betegségének tüneteit látjuk bennük. A nagy nyári uborkaszezon azonban még kitart egy darabig. Eddig volt a labdarúgó-világbajnokság, most sokan szabadságra mennek, s aztán majd úgy Szent István táján, ahogy enyhül az augusztusi kánikula forrósága, ezek a keserű tapasztalatok rendeződnek és rendszereződnek. De az már most is tökéletes pontossággal látható, hogy a balliberális kormány, amelyik egy történelmi hazugsággal katasztrófába sodorta az országot, képtelen a kezében tartani a dolgok irányítását. Csak azért nem tört még ki a tömegek lázadása, mert a tömegek éppen évi rendes szabadságukat töltik. Gyurcsány helyzete ezért olyan, mint egy mágikus pofon. A kéz ellendült, az orca elferdült, ám az idő megdermedt a nagy nyári forróságban. Áll az idő, mint Csipkerózsika kastélyában, de már belépett a kapun a fehér ruhás herceg, már közelít hősünk felé. Innen változik a mese, mert mint mondottuk, a vége nem csók lesz, hanem pofon. Jó nagy.