– Tőle ugyan hiába kérdezi! Nem ért magyarul egy kukkot se. Afrikából érkezett, ideális feketemunkás. Nem marasztalható el, mert az rasszizmus volna. Jogban elég jártas vagyok. Adócsalásért, megvesztegetésért, fiktív számlák gyártásáért két évet ültem, és még kettő hátra lett volna, ha a miniszter úr nem bíz meg ezzel az építkezéssel. De ha érdekeset akar látni, nézze azt a fószert, százhúsz kiló, fél kézzel felszedi és meghajlítja a nyolcvan kilométer hosszú vasúti sínt, körözi az Interpol, az FBI meg a CIA; most itt dekkol. Van továbbá egy drogcsempészünk, három pedofil szatír, két jogerősen elítélt színesfém-kereskedő, valamint Horváth Ágnes a férjével, mert ők mindenütt ott vannak.

Na, ez már sok volt a bírónak. Összevonta a szemöldökét, sípjába fújt, felmutatta a piros kártyát és a „fair play” feliratot az időközben a helyszínre érkező miniszternek, aki az építkezés megrendelője volt. Mielőtt azonban a kormányból, a közéletből és a szabadlábon lévők közül kiiktatták volna a hízásra hajlamos, szemüveges fiatalembert, a távolból ismerős hang hallatszott.

– Fair play? – szólt derűsen a miniszterelnök.

– Lárifári!

Egy intésére eltűnt a bíró, s ott folytatódott az illegális építkezés, ahol az imént a kis közjáték miatt abbamaradt.

– Ilyet lehet? – hüledezett a kerek képű miniszter, kókadt fejét ingatva.

– Mi az hogy, nagyon is. Nekünk mindent. Ahogyan a belső párttagok is kikapcsolhatják a teleképet Orwellnél.

– Nála még nem jártam.

– Pedig egy ideje mindannyian az ő világát éljük… No, gyere, nézd meg inkább az én otthonomat. – Helikopterre pattantak, a kormányfő útközben is magyarázott. – A kertésszel vigyázz! Valójában testőr, de szaúdi focistának álcáztam, így felvehetem utána az OPEC-országok által folyósított munkahely-teremtési támogatást. A bejárónőnek zsebbe fizetek, számla nélkül. Ezzel mindketten jobban járunk.

– Akkor mire jó ez az egész fair play?

– Valamivel a népet is szórakoztatni kell.

Ungváry Zsolt