A fiatalember egy bécsi cukrászdában ült, és az újságokat forgatta. Mind erősebb indulatra gerjedt, ahogy – még a magyarországi lapokban is – a dicshimnuszokat olvasta az uralkodóról, erről a fiatal, tehetségtelen, önhitt, ostoba pojácáról. Aki úgy került hatalomra, hogy a családja puccsal eltávolította – igaz, értelmileg fogyatékos – nagybátyját, Ferdinándot. És első királyi ténykedése abban merült ki, hogy leverte a magyar nemzet szabadságharcát, a törvényes miniszterelnököt kivégeztette csakúgy, mint a hős tábornokokat. Azóta Magyarországot az önkényuralom veri béklyóba, a közhivatalokban idegenek pöffeszkednek, s a nép legkiválóbbjai emigrációba kényszerítve vagy börtönben kuksolnak, jobb esetben undorral vegyes félelemmel várják otthonukban, mi fog mindezek után következtetni.

Libényi János, a huszonegy esztendős szabólegény összegyűrte a sok ostoba papirost, bevágta a sarokba, és intett a pincérnek.

– Fizetni! Most fizetni fogok.

A kutyafáját, gondolta magában, ha már mindenki tehetetlen, gyáva és megalkuvó, legalább egy fickó legyen, aki megmutatja a világnak, hogy nem veszett ki végleg a magyarokból a büszkeség, a szabadság- és a hazaszeretet. 1853. február 18-án kisétált a városfal egyik bástyájára, és egy padon ülve várt. Nemsokára megérkezett a trónbitorló. Gyors léptekkel jött, a sáncárokban gyakorlatozó csapatokat akarta megszemlélni. „Húzzon bele, O’Donell!”, szólt rá a lemaradó szárnysegédre. Mindketten a bástya mellvédjére hajoltak. Ekkor Libényi felállt a padról, s hátulról nyakon szúrta Ferenc Jóskát. Az egyenruha gallérja azonban felfogta a döfés erejét, s csak kisebb sebet ejtett áldozatán. O’Donell azonnal leteperte a szabólegényt.

„Legalább megpróbáltam, gondolta Libényi, amikor 26-án a vesztőhelyre kísérték. A lelkiismeretem tiszta, az én síromat nem fogják leköpni későbbi nemzedékek.”

A magyar közvélemény megijedt, nehogy a derék császár az egész magyar nemzetet gyanítsa a merénylet mögött. Hogy kellően elhatárolódjanak Libényi tettétől, a magyarok különösen kitűntek az adományok fizetésében, amelyeket az uralkodó megmenekülésének örömére építendő fogadalmi templomra gyűjtöttek a Habsburgok.