– Felesleges az egész háború – szólította meg Szulejmánt egy idegen. – Manapság már nem így, nyílt csatában, szemtől-szemben, férfi a férfi ellen dől el országok és nemzetek sorsa.

– Nem? – kérdezte a szultán csalódottan, mert ő alapvetően szeretett hadakozni.

– Á, fenét! Teljesen hiábavaló.

– De nekem kell Magyarország! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Oszmán vad leszármazottja. – Szükségem van rá.

– A tiéd lehet. Könnyedén, gyorsan.

– Egy nagyszabású hadjárat…

– Már mondtam, hogy az korszerűtlen. Sokkal egyszerűbb lenne például megvenni Lajost, a magyar királyt. Meghagyod a trónon, nem kell belefulladnia abba a szánalmasan sekély Csele patakba, látszólag uralkodik, de végrehajtja a te utasításaidat.

– Az emberek rá fognak jönni, hogy umbulda van. Fellázadnak Lajos ellen.

– Ugyan! Erre való a média. Megveszel még néhány udvari lantost, azok eléneklik országszerte, hogy tisztelni kell a törököket, szeretni és befogadni őket, mert a török szép, a török jó, a török csupa hasznosat tesz a hazának. Ismered azt a kis dalocskát, hogy „magyar gyerek megvágta, török gyerek gyógyítja…”, az is ezt igazolja. A végén már ők fognak neked könyörögni, hogy egyetlen nyíllövés, egyetlen ágyúdördülés nélkül foglald el őket.

– Ez hihetetlen!

– Ez az új hullám. Ma mindenki így csinálja. Te leszel a nagyfőnök, szobrot kapsz Szigetváron, és Lajos ide vagy oda, te uralkodsz Magyarország felett örökkön örökké.

– Harc nélkül, önként az ölembe hullhat Magyarország? Ugyan, menj már, ekkora marhaságot!

És megindította seregét Mohács felé.

Ungváry Zsolt