A művelt Nyugat-Európa jeles dokumentumfilmes fesztiválján a közönség és a szakma egyaránt értetlenkedéssel fogadta azt az alkotást, amelyik egy panoptikum hétköznapjait mutatta be. A történet szerint Brüsszel egyik múzeumának legfelső szintjén rendezték be az úgynevezett magyar termet. A hajdani országot – amely felett jelenleg négy-öt részvénytársaság, hat multinacionális cég, valamint két másik állam parlamentje diszponál – néhány átlagos figura személyesíti meg. Érdekes módon ők még mindig azt hiszik, hogy valójában egy működő, valóságos országban élnek, a dolgok a normális mederben folynak, s ha valaki megkérdezi tőlük, elfogadhatónak tartják-e a sorsukat, kétértelmű célozgatásokkal hárítják el a faggatódzást.

A riportereknek sikerült megszólaltatniuk az országos bábuvá válást megelőző utolsó kormányfőt.

– Miért érezném magam rosszul? – kérdezett vissza támadóan a kialakult helyzetre utaló érdeklődésre. – Én vagyok a miniszterelnök, mi az hogy! Az pedig számomra siker. Nem kicsit! Kérdezzék az ellenzék vezérét, ott szemben! Neki vannak fenntartásai. Ő szítja a nyugtalanságot. – Nem szítok semmit – tiltakozott a megszólított. – Az embereket csúnyán becsapták, de már kezd felnyílni a szemük. – Nem kellene valami drasztikus megoldást találni erre a lehetetlen helyzetre? – fordultak az elnökhöz. – Tollas a hátam? – vonta össze megrovóan a szemöldökét az elnök. – Nem? Akkor ne nézzen madárnak! Én itt állok – mutatott a talapzatra, amelyhez rögzítették -, és szilárdan őrködöm az alkotmány felett. Hirtelen az egyik bábu kiabálni kezdett: – Ez mind kamu! Ez az egész csak díszlet, bábuk vagyunk valamennyien! A kiállítás rendezői bosszúsan csóválták a fejüket, és az elromlott, szokatlanul viselkedő viaszbábot leemelték a helyéről. Hiába tiltakozott, a jelenlévő többi bábu egyetértő bólogatása közepette kivitték, beolvasztották, és új figurát mintáztak belőle. – Na hiszen… – dünnyögött a sok-sok viaszforma. – Vannak nehézségek, problémák, de alapvetően emberek vagyunk, nem pedig bábok. Micsoda arcátlanság!