– Ne jöjjön tovább, ott álljon meg, a parkettán! – dörrent rá.

A nagykövet megtorpant, de azért tett még előre egy lépést, így talpával sikerült három csillagot letakarnia az amerikai lobogót formázó szőnyegen. Az incidens nem kerülte el az osztályvezető figyelmét, s talán emiatt kioktató hangjába ingerültség vegyült.

– Rengeteg problémánk van a maguk fikarcnyi országával, azt se tudom, hol kezdjem. – De azért tudta, mert nem sokat hezitált. – Önök szobrot állítottak egy volt politikusuknak, aki ugyan kiűzte őseik földjéről a hottentottákat, de kivágatta azt a tölgyfát, amit még Roosevelt elnök ültetett kisiskolás korában, amikor önöknél nyaralt. Ez megengedhetetlen! Továbbá nem kaphatott másfél órás adásidőt a köztévén az ismert emberjogi aktivista, a „Bergengóc bűnök” című műsorához, ezért kénytelen volt három kereskedelmi adón szerepelni. Ezen kívül a parlament úgy fogadott el új alkotmányt, hogy nem konzultált erről Washingtonnal.

– Nem vagyunk amerikai gyarmat – szólt a nagykövet, és rácsúsztatta a lábát még egy csillagra.

– Azt hiszi, nem tudom, mit gondolnak rólunk? Az önök arrogáns és pökhendi miniszterelnöke így fogalmazott a feleségének:

– Az osztályvezető a papírjaiba nézett.

– „Nyuszikám, az amcsik úgy viselkednek, mint a nagy testvér. Kérek kovászos uborkát is.” Vagy másutt: „Nem kell hasra esni az USA előtt. Zöld az adu.” Mi nem szeretjük az öntudatos bergengócokat, és jól megbombázzuk majd azt a konok fejüket, hogy megértsék, mi a demokrácia, mi a jogállam, mi az igazságosság.

– Láttunk mi már karón varjút – szólt a nagykövet, és előrébb jött, újabb csillagokra hágva. – A hottentotta megszállás is elmúlt, a mumpicokat is belepte a történelem pora, maguknak sincs már sok hátra. Ahogy egy jeles magyar költő írta: „A víz szalad, a kő marad.”

Ungváry Zsolt