A pedagógus, szemében enyhe idegrángással érkezett a tanáriba, fáradtan ejtette asztalára a hatkilónyi dolgozatot, aztán fejét ütemesen kezdte a falba verni. „Belőlem mindenki bohócot csinál. Az hagyján, hogy keveset keresek, illetve dehogy hagyján! A diákok teljesen hülyére vesznek, a jogaikkal ki lehet tapétázni az osztálytermet. És még örülhetek, ha nem vernek meg! A szülőknek mindenféle elvárásaik vannak. A kölköket már meg se buktathatom, csúnyán se nézhetek rájuk, le se osztályozhatom őket, mert jön a papa… És még örülhetek, ha nem ver meg! Mondhatok én bármit, felcsillanthatom az élet szépségeit a tanulók előtt, a végén úgyis mind az MSZP-re szavaz. Miért nem mentem inkább orvosnak?”

Az orvos nagyot sóhajtott, amikor a százhetvenkettedik beteg is kivitte a vírusait a rendelőből (s persze néhány milliót azért ott is hagyott). „Töröm magam, felőrlődöm. Azért megvan a szépsége a dolognak, hiszen látható az eredmény, valahányszor meggyógyítok valakit. De aztán kimegy innen, és leszavaz az MSZP-re. Ha újra születnék, inkább mérnök lennék.”

„Építem a hidakat”, gondolta a mérnök, „ez remek. De aki átmegy rajta, kocsival vagy gyalog, a végén úgyis az MSZP-re szavaz… Ebben az országban egyedül Gyurcsánynak érdemes lenni.”

„Itt vagyok én”, töprengett a miniszterelnök. „Nincs egy tisztességes szakmám. Nem értek semmihez, csak lopni, csalni és hazudni tudok. A többség mégis rám szavazott.” Ettől jókedve kerekedett, de aztán eszébe jutott: „Viszont mindenki nagyon utál.”

Ungváry Zsolt