– Nehéz lenne róla lemondani, mi? – jegyezte meg a háta mögött álló férfi, mintha olvasna a gondolataiban.

Nem válaszolt, ujjai végigszaladtak a billentyűkön. A koncerttermek atmoszférája, az összeverődő tenyerek hangja, a részegítő siker íze…

– Sok tehetség elkallódik, néha meg kevesebb tálentummal sokra viszik – folytatta a vendég. – Van, aki alig klimpírozik, van, aki egy értelmes mondatot nem tud leírni, előfordul olyan, aki pacsmagokat fest, míg egy másik ócska ripacs. Mégis zseniális zenésznek, írónak, képzőművésznek, színésznek tartja őket a nagyvilág. És miért? – A kérdés pusztán költői volt, rögtön felelt is rá. – Mert akadnak, akik garantálják a jó kritikákat, a konkurencia nevetségessé tételét, az ösztöndíjakat, a tévészerepléseket, a címlapfotókat, a kitüntetéseket. Kik azok, akik meggyőzik az operaházak és zeneakadémiák igazgatóit, hogy kit kell szerződtetni? – Most sem várt választ, csak hatásszünetet tartott. – Azonban mindennek ára van. A sétáknak az Arno-parton vagy a Boulevard St. Michelen. Firenzének és Párizsnak. Berlinnek és Londonnak. A létbiztonságnak, a garantált művészi kiteljesedésnek, önmegvalósításnak.

– Ára van?

– Persze. Ezt mindenki tudja. Háborúban állunk. Ahol mi vagyunk a tisztek, és te is harcos vagy. Nekünk nem felel meg a mostani magyar kormányzat, ezért hadjáratot indítunk ellene, amiben minden alegységnek részt kell vennie. Te is alegység vagy. Sok más tehetséges ember helyett te ülsz itt és nézed az Arnót. Mi elvégeztük a magunk részét. Most te jössz. Írd alá ezt a levelet.

– Nem vagyok a szavak embere.

– Nem is kell. Csak a nevedet írd le. Ennyire bárki képes. Ehhez még konzervatóriumot sem kell végezni. Tessék, itt a szöveg. Utána folytathatod a pöntyögést.

Ungváry Zsolt