Azon frissiben, fürdőköpenyben nyilatkozott valamennyi televíziónak. Keményen megmondta Európának, hogy nem fog hasra esni az euró előtt, sajnálkozott egy keveset, hogy a határon túli magyarokkal való kapcsolat nem felhőtlen (ki az ördög szúrhatta el?), kicsit viccelődött a költségvetési hiányon, aztán elzavarta a médiát. A villába vezető páternoszterből (amit kizárólag náluk Föl, föl, ti rabjainak hívtak) egymás után szálltak ki: a masszőr, a pedikűrös, a gyerekvigyázó, az angoltanár, a szövegszerkesztő, a párátlanító, a kertész és a főszerkesztő, s mindegyiküket zsebből kifizette.

– De főnök – kérdezte óvatosan a regős, a nagy ember tetteinek megéneklője -, nem esik csorba az adómorálon?

– Már Tuskó Hopkins felfedezte – mosolygott kisfiúsan a miniszterelnök -, hogy akkor nem tűnik fel hiányunk a névsorból, ha mi olvassuk a névsort. Ha mi meghirdetjük a fekete gazdaság elleni harcot, akkor mi ebben a harcban nem az adófizetési, hanem a behajtási oldalon állunk. Az utóbbi évek legsúlyosabb tévedése volt azt hinni, hogy a nép dolga a hatalom ellenőrzése. Nem! Valójában a hatalom dolga a nép megfigyelése, vajon rendesen működik-e, mint nép. Meg kell mondjam – sóhajtott csalódottan -, e kérdésben vannak fenntartásaim. Jövőre le is váltjuk a népet.