– Felkérem professzor urat, tartsa meg „Politika-e a történelem?” című előadását.
– Hát kérem. Minden, ami ma történelem, egyszer politika volt. Akkor beszélhetünk történelemről, ha már tudunk róla a napi érdekeket félretéve, higgadt tárgyszerűséggel beszélni. Fiatal kollégák felvetették, vajon hány esztendő szükségeltetik ehhez. Én úgy látom, ezt nehéz években mérni. Véleményem szerint például a második világháború mind mostanáig nem zárult le, hiszen eseményeinek és szereplőinek megítélése, következményeinek objektív tálalása nem válik el a napi politikától. Szoborállítások, kártérítések, államférfiak, csaták és békeszerződések állnak a viták kereszttüzében, a történelmi eseményekről születő állásfoglalások büntető feljelentéseket generálnak. Ezt nem nevezhetjük lezártnak, tehát történelemnek sem.
Mondok néhány párhuzamot, ami megvilágíthatja, mire gondolok. Vegyük a görög–perzsa háborúkat. Vajon feszült-e Athén és Teherán viszonya a thermopülai-szorosban elesett háromszáz spártai miatt, illetve kétségbe vonják-e Iránban, hogy Marathónnál Miltiadész győzött? Rossz emlékeket ébreszt-e a rómaiakban az elefántok látványa, és felszólítják-e a tunéziai kormányt, hogy álljon jót Hannibál pusztításaiért? Be meri-e tenni a lábát egy mongol hazánkba anélkül, hogy ne viselné a tatárjárással okozott kínok és pusztítások lelkiismeret-furdaló gyötrelmeit? Bocsánatot kérnek-e az angolok nap mint nap a franciáktól Jeanne d’Arcért, a spanyolok pedig Montezuma és úgy általában az indiánok miatt?
Az értelmezés mindig a győztesek privilégiuma. Akkor lehet valami történelemmé, ha már a győztesek nem ragaszkodnak saját kizárólagos narrációjukhoz, illetve már nincs meg hozzá az erejük. (Ld. pl. a mongolok esetét. Róma már nem jó példa, hiszen itt a jogutódok továbbra is dominálnak az értelmezésben a kihalt punokkal szemben.) A címben feltett kérdésre tehát a rövid válaszom: a politika az politika, a történelem meg történelem. És elég baj, ha a történelmi kérdések folyton politikaiként merülnek fel.
